Homo loquens *

Nemzeti és nemzetközi nyelvi jog *

A nyelvek jogállása és a nyelvek helyzete *

A nyelvi jogalkotás eszményeinek kiforratlansága - elméleti, filozófiai adósságok *

A hivatalos nyelv intézménye *

Hivatalos nyelv, implicit nyelvi jogok - elméleti és gyakorlati problémák *

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata és a nyelvi kérdés *

A nemzetközi nyelvi jog fejlődésének ellentmondásai *

Nemzeti és nemzetközi nyelvi jog, implicit és explicit nyelvi jogok *

Jogvédelem és nyelvvédelem, jogvédelmi és nyelvvédelmi szemlélet *

A nemzetközi szervezetek nyelvhasználata és az Európai Unió nyelvi joga *

A magyar nyelv helyzetének és jogi státuszának várható változásai *

A nyelvek jövője és a jog *

Az Európai Unió nyelvi joga *

Az EU nyelvi jogának elvi pillérei *

Kevéssé használt nyelvek *

Az Európai Unió bővítése és a nyelvi kérdés *

A magyar csatlakozás várható nyelvi hatásai *

A nyelvek jövője és a jog *

Föltevések szerint az ember kb. 30-50 ezer éve beszél, azóta tekinthető homo loquensnek. Hogy milyen nyelven vagy milyen nyelveken kezdett beszélni, azt nem tudjuk. A bábeli torony bibliai története szerint eredetileg egy nyelven beszélt, s erre vagy ehhez hasonló következtetésre jutott a nyelveredet számos kutatója is. E kutatók úgy vélik, hogy volt valamilyen ősnyelv, egyesek szerint több ősnyelv, s ebből, illetve ezekből, vagy ezek valamelyikéből alakultak ki azok a nyelvek, amelyeket ma használunk, illetve amelyekről konkrét ismereteink vannak. 1

Most, a harmadik évezred küszöbén, az élő nyelvek száma négy-öt ezer lehet. Vannak ugyanakkor olyan becslések, amelyek szerint ez a szám lényegesen kisebb, nem haladja meg a háromezret, de olyanok is, amelyek szerint ez a szám lényegesen nagyobb, eléri a tízezret. Ezek a becslések a beszélt nyelvekre vonatkoznak, nem tartalmazzák tehát az ún. jelnyelveket, melyek száma úgyszintén ezres nagyságrendű. Az adatok bizonytalansága részint abból fakad, hogy nehéz megvonni a határt a nyelvek és a nyelvjárások között. Emellett nem rendelkezünk kellően megbízható és pontos nyelvi statisztikákkal sem. Így aztán még manapság is előfordul, hogy új, eddig ismeretlen - a nyelvészek előtt ismeretlen - nyelveket fedeznek föl.2

Az élő nyelvek elterjedtsége rendkívül egyenetlen. A tíz legnagyobb nyelv a kínai, az angol, a spanyol, a hindi, az arab, a bengáli, az orosz, a portugál, a japán és a német, e nyelvek anyanyelvi közössége legkevesebb százmillió fő. A magyar, amely mintegy tizennégymillió embernek az anyanyelve, a negyvenhat-negyvenkilencedik helyet foglalja el a nyelvek nagyságrendjében. Nem éri el a háromszázat azoknak a nyelveknek a száma, amelyeknek anyanyelvi közössége meghaladja az egymillió főt. Második nyelvként és idegen nyelvként az angol a legelterjedtebb, az anyanyelvi közösséggel együtt kb. másfél milliárd ember használja.3

Az elmúlt ötven év alatt nagymértékben átrendeződött a világ nyelvi térképe. Sok nyelv kihalt vagy végveszélybe került, más nyelvek erősödtek, a leglátványosabban az angol. Egy amerikai nyelvész szerint, ha valami közbe nem jön, a világ élő nyelveinek száma 2100-ban 600 körül lesz, azaz a ma élő nyelvek 85-90%-a addigra kihal. Ez a sors természetesen a legkisebb és a legvédtelenebb nyelveket fenyegeti elsősorban, de a veszélyzóna egyre feljebb és feljebb tolódik. A világ orális nyelveinek 20-50%-át már ma sem tanulják meg a gyermekek, az e nyelveket beszélő nemzedékek kihalásával ezért maguk a nyelvek is kihalnak.4

Sokan úgy vélik, a világ nyelvi sokfélesége érték, mert a nyelv maga is érték, következésképpen a világ nyelvi sokfélesége éppúgy megőrzendő, mint a világ biológiai sokfélesége. Mások (főként közgazdászok) szerint a nyelvváltozás, a nyelvek térnyerése, illetve térvesztése természetes folyamat, amelybe nem szabadna beavatkozni. Egyes nyelvészek viszont úgy látják, a nyelvek elterjedése, illetve visszaszorulása nem annyira természetes folyamat, mint inkább gazdasági, katonai, politikai erőviszonyok függvénye, egyes esetekben a gyarmati múlt, a tudatos nyelvpolitika és az ún. "nyelvi imperializmus" eredménye. Ennek tulajdonítható például - mondják e nyelvészek -, hogy az angol ma már több mint hatvan országban hivatalos nyelv. Mások úgy gondolják, számos tényező játszott közre abban, hogy az angol világnyelv lett, ez azonban ma már tény, amelyet el kell fogadni. Széles körben elterjedt nézet, hogy a nyelvek pusztulása, illetve térnyerése a globalizáció velejárója. Vannak, akik annyiban osztják ezt a vélekedést, hogy szükség van, s egyre inkább szükség lesz nemzetközi és globális kommunikációra, ám úgy gondolják, ezt az igényt olyan módon kellene kielégíteni, hogy az ne járjon együtt a nyelvek pusztulásával. Megoldás lehetne, mondják, egy semleges kisegítő nyelv, például az eszperantó intézményesítése és elterjesztése. Nem szabad figyelmen kívül hagyni a fordító gépek fejlődését sem, óvnak néhányan az elhamarkodott következtetésektől, hiszen az ilyen gépek már ma is viszonylag jól viszik át az információt az egyik nyelvről a másikra.5

Bárhogy legyen is, biztos, hogy a nyelvek helyzetére nagy hatást gyakorol a jog. A jogalkotás ugyanis kiterjed a nyelvekre, az egyes államok jogrendjében és a nemzetközi jogban tehát vannak olyan jogi normák, amelyek a nyelvek használatára vonatkoznak. E jogi normák pedig természetszerűleg nem csak kifejezik az egyes nyelvek helyzetét, hanem formálják, alakítják is ezt, kihatnak a nyelvek presztízsére, jövőjére. Nem véletlen, hogy a nyelvi jogalkotás a legérzékenyebb kérdések közé számít nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt. Ehhez képest a vonatkozó joganyag hosszú időn át csekély érdeklődést keltett a jogtudományban. Kivételt csak a kisebbségi nyelvi jogok tárgyköre jelentett, ennek tanulmányozása megközelítőleg száz évre nyúlik vissza. Az elmúlt években nőtt az érdeklődés más területeken is, jelezve mintegy, hogy a jogtudomány egyre inkább szembesül a világ nyelvi állapotában végbemenő változásokkal.6

A modern államok nyelvi jogalkotása meglehetősen változatos. Gyakorlatilag valamennyi modern államnak van egy vagy több hivatalos nyelve és/vagy államnyelve és/vagy nemzeti nyelve, szövetségi államokban olykor föderális, tagállami és alsóbb szinte(ke)n is, unitárius államokban rendszerint országos, olykor alsóbb szinte(ke)n is. Emellett az államok általában elismernek bizonyos kisebbségi nyelvi jogokat vagy védelemben részesítenek egyes regionális nyelveket, rögzítik az állampolgárság elnyerésének nyelvi feltételeit, meghatározzák az oktatás nyelvét vagy nyelveit, előírják (néhány államban) a névhasználat nyelvét és módját, kialakítják a földrajzi nevek, közterületi feliratok, utcanevek, városnevek közintézmények (esetenként magánintézmények) nyelvére, olykor írásmódjára is vonatkozó normákat; szabályokat alkotnak az idegen nyelvek tanításáról és tanulásáról, az idegen nyelvek használatáról, a közszolgálati, kisebb részt a kereskedelmi rádiók és televíziók nyelvhasználatának egyes kérdéseiről, a gazdasági élet bizonyos területeinek, például a termékek feliratozásának és dokumentációjának nyelvéről vagy a munkahelyi nyelvhasználatról; rendelkeznek a nyelvvizsgákról, megalkotják az új bevándorlókra vonatkozó sajátos nyelvi szabályokat, ugyanakkor elismerik - különösen büntető eljárásban - az anyanyelv vagy valamely más nyelv használatának jogát, ha a vádlott, illetve nem büntető ügyben a fél nem bírja vagy csak gyengén érti/beszéli a bíróság nyelvét, stb. Voltaképpen az így kialakuló sajátos joganyagot nevezhetjük egy adott állam nyelvi jogának.

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az államok nyelvi jogalkotása a fentieken túl olykor kiterjed más nyelvi jellegű témákra is, például a nyelvjárásokkal és tájnyelvekkel kapcsolatos, valamint nyelvhelyességi, nyelvegységesítési, nyelvfejlesztési, olykor terminológiai és szaknyelvi kérdésekre. Ez a tanulmány a továbbiakban nem foglalkozik a nyelvi jog e részeivel.

A nyelvi jogalkotás és a nyelvi jog nem korlátozódik az államok belső jogalkotására. Van, létezik nemzetközi nyelvi jog is, amely két fő normacsoportot tartalmaz: egyfelől azokat a elveket, normákat, előírásokat, ajánlásokat, amelyek zsinórmértékül szolgálnak az egyes államok nyelvi jogalkotásához, másfelől azokat a szabályokat, amelyek a nemzetközi szervezetek nyelvhasználatát rendezik.

A nyelvi jog nem jogág, de sajátosan összefüggő jogi normák egy csoportja, mely jogi normák tárgya végső soron mindig ugyanaz: a nyelvek használata. Ennélfogva, ahogy én látom, sajátos belső kapcsolat van a nyelvi jog változatos normái között. A szabályozás közös tárgya összeköti a normákat, s ez a dolog természeténél fogva bizonyos koherencia-igényt teremt: ha közös a szabályozás tárgya, kívánatos, hogy maga a szabályozás is közös elvekre támaszkodjon. Éppen ezért úgy vélem, jó okunk van rá, hogy a nyelvi jogot a jogrendszer sajátos jogterületeként fogjuk föl, még akkor is, ha e jogterület közös szabályozási elvei egyelőre kiforratlanok.

A nyelvi joggal mint a jogrendszer egy sajátos területével így, egészében véve még nem foglalkozott behatóbban az elmélet. Nem foglalkozott, mert egy ettől meglehetősen különböző beállítottság jellemezte, s bizonyos fokban jellemzi még ma is: eszerint a nyelvi kérdés mindenek előtt kisebbségi kérdés, ennek vizsgálatakor pedig abból kell kiindulni, hogy a kisebbségi helyzetek nagy különbsége és bonyolultsága miatt egységes, általános megoldás aligha lehetséges. A magam részéről nem vitatom a kisebbségi nyelvi kérdés súlyát, a kisebbségi helyzetek különbségét és bonyolultságát, sem a speciális megoldások szükségességét, mindazonáltal úgy vélem, a kisebbségi nyelvek és a kisebbségi nyelvi jogok kérdését nem szabad elszakítani a nyelvi kérdés más elemeitől, különösen nem szabad elszakítani a többségi nyelvek és a többségi nyelvi jogok kérdésétől, s hogy a speciális megoldásoknak is valamilyen közös jogalkotási eszményekre kell támaszkodniuk.

Az utóbbi időben, amint azt már jeleztem, növekszik az igény az általánosabb megközelítések iránt, s erősödik a hajlandóság az ilyen irányú megközelítések megvitatására. Úgy tűnik, eljött az ideje, hogy az elmélet kísérletet tegyen a nyelvi jog egészére kiterjedő, a nyelvi jog egészét átfogó jogalkotási eszmények kidolgozására is. Mi több, az idő, ahogy én látom, nem csupán alkalmas, hanem sürgető is. A világ nyelvi állapotának a fentiekben jelzett drámai változásai megkerülhetetlenné teszik a kérdést: mi lesz, illetve mi legyen az emberiség nyelvi örökségével, s milyen lesz, illetve milyen legyen az emberiség nyelvi jövője?

A kérdés, bár ma még elsősorban nyelvészek foglalkoznak vele, nyilván nem nyelvészeti belügy. Hogy mekkora a jog és a jogtudomány, a jogfilozófia, a politikai filozófia és a morálfilozófia szerepe és felelőssége, érdemes közelebbről is szemügyre venni.

Többnyelvű országokban gyakori, hogy a többségi nyelvközösség nyelve hivatalos nyelv, a kisebbségi nyelvközösség(ek) nyelve nem hivatalos nyelv: éles különbség van tehát a többségi nyelv és a kisebbségi nyelv(ek) jogállása között. A többségi nyelv és a kisebbségi nyelv(ek) eltérő jogállása azonban valószínűleg épp e nyelvek eltérő helyzetéből keletkezett. A nagyobbik nyelvközösség nyelve esetleg épp azért lett az ország hivatalos nyelve, mert ez a többségi nyelvközösség nyelve, a kisebbségi nyelvközösség(ek) nyelve pedig talán azért nem lett az ország hivatalos nyelve, mert e nyelv(ek) a kisebbségi nyelvközösség(ek) nyelve(i). Lehet persze, hogy a többségi nyelvközösség eredetileg nem alkotott többséget az országban, ám valamilyen oknál fogva - politikai, katonai dominancia, stb. - mégis ennek a nyelvközösségnek a nyelve lett a hivatalos nyelv. Ez utóbbi esetben máris láthatjuk, milyen hatást gyakorolt egy nyelv jogállása, hivatalos nyelvi státusza e nyelv helyzetére: eredeti kisebbségi helyzetéből többségi nyelvvé vált.

Azokban a többnyelvű országokban, ahol a többségi nyelvközösség nyelve hivatalos nyelv, a kisebbségi nyelvközösség(ek) nyelve nem hivatalos nyelv, a kisebbségi nyelvek kétszeres hátrányban vannak: nem élvezik a hivatalos nyelv státuszát és nyelvközösségük kisebb, mint a hivatalos nyelv nyelvközössége.

E jogilag és ténylegesen is hátrányos helyzetben az a kisebbségi nyelvközösség, amely ragaszkodik saját nyelvéhez, rendszerint el szeretné érni, hogy a törvényhozás alkosson szabályokat a kisebbségi nyelv használatáról is: tegye hivatalos nyelvvé ezt a nyelvet is, országosan vagy szűkebb érvénnyel, vagy legalább kellő pontossággal határozza meg, hogy a kisebbségi nyelvközösséghez tartozó személyeknek hol és mikor van joguk nyelvük használatához. Ez a törekvés aztán vagy meghozza a nyelvhasználatra vonatkozó jogszabályok módosítását, illetve kiegészítését, vagy gyengének bizonyul ennek kieszközlésére, s a kisebbségi nyelv használata továbbra sem válik jogilag rendezetté: a kisebbségi nyelv használatának lehetősége továbbra is a kormányok változó nyelvpolitikai megfontolásainak, illetve az országos és helyi politikai kultúra változó nyelvi toleranciájának függvénye marad.

Mindeközben azonban a többségi nyelv és a kisebbségi nyelv(ek) eltérő jogi státusza állandó, folyamatos és erős hatást gyakorol a tényleges nyelvhasználatra. E hatás a többségi nyelvközösséghez tartozó személyek esetében nem szembeszökő, mert csak erősíti a spontán, a természetes nyelvhasználatot. Mérhető, sőt rendszerint látványos ellenben ez a hatás a kisebbségi nyelvközösség(ek)hez tartozó személyek esetében.

A kisebbséghez tartozó személyek már gyermekkorukban kapcsolatba kerülnek a hivatalos nyelvvel, általában tanulják azt az iskolában, olvassák a feliratokon, az árucikkek ismertetőin, e nyelven (is) hat rájuk a sajtó, az irodalom, s persze a rádió és a televízió. Ennek eredményeként a kisebbséghez tartozó személyek rendszerint már gyermekkorban elsajátítják az ország hivatalos nyelvét, a többségi etnikum nyelvét, s használják e nyelvet, amikor a helyzet úgy kívánja. Ezzel azonban gyakran együttjár, hogy életük egyes szféráiból kiszorul, úgyszólván kikopik az anyanyelvük, sőt bizonyos körben, főként szakmai területeken esetleg már el sem sajátítják ezt a nyelvet. Ha ez a folyamat elér egy kritikus pontot, bekövetkezhet előbb a "felcserélő kétnyelvűség", majd a nyelvcsere, a nyelvi identitás megváltozása is. Ez a nyelvi asszimiláció nem szükségszerű ugyan, de igen jellemző. Olyan államokban, ahol területi változások miatt a hivatalos nyelvből kisebbségi nyelv vagy egy kisebbségi nyelvből hivatalos nyelv lett, általában rövid időn belül jelentős változások következtek be a nyelvhasználatban is.

A nyelvek tényleges helyzete és a nyelvek jogi helyzete közt ilyenformán valóban igen szoros a kapcsolat: a nyelvek tényleges helyzete hatással van a nyelvek jogállására, s viszont, a nyelvek jogállása erősen befolyásolja a nyelvek tényleges helyzetét. Ez a kép mindazonáltal - bármennyire evidensnek tűnjék is - félrevezető. Nem azért, mert amit mutat, az nem igaz, hanem azért, mert amit mutat, az hiányos. Hiányoznak ti. a képből a jogalkotási eszmények (a jogalkotási korlátok és a jogalkotást vezérlő eszmék), azok a tényezők, amelyek a mai jog igen lényeges, meghatározó elemeivé váltak.

A jó állam, a jól berendezett állam eszméje Platón óta mélyen beívódott a Nyugat politikai gondolkodásába, s ez az eszme minden filozófiai kudarc és minden teoretikus kétely ellenére ellenállhatatlanul vonzza, foglalkoztatja a politikai filozófia, a jogbölcselet és a morálfilozófia művelőit. Hogy milyen haladást értünk el a jó berendezett állam ismérveinek meghatározásában Platón óta, s hogy egyáltalán előbbre jutottunk-e, arról, mint mindig, most is megoszlanak a vélemények. Az azonban tény, hogy ma már a nemzetközi közösségnek is van képe, elgondolása, közös eszménye a jól berendezett államról - s ennek létrejöttében talán volt némi szerepe a csaknem két és fél ezer éves filozófiai hagyománynak is.

A nemzetközi közösségnek a jól berendezett államról alkotott eszménye jogalkotási eszmény: arra hivatott, hogy korlátozza, s egyben vezesse, irányítsa is az egyes államok jogalkotását. E közös eszmény számos elemből áll, amelyek kiterjeszkednek a modern állam jogalkotásának úgyszólván valamennyi lényeges kérdésére. E jogalkotási korlátok és vezérlő eszmék olykor nem is különülnek el élesen egymástól. Így van ez a talán legfontosabb ilyen korlátok és vezérlő eszmék, az emberi jogok esetében is.

Az emberi jogok doktrínája szerint a jól berendezett állam sine qua non feltétele, hogy az állam ismerje el, tartsa tiszteletben és részesítse alkotmányos vagy törvényi védelemben az emberi jogokat. A jól berendezett állam jogalkotását ilyenformán vezérlik, s egyben korlátozzák is az emberi jogok. Aminek nem mond ellent, hogy az ilyen jogok tiszteletben tartását és pozitív jogi védelmét sokan csupán minimális követelménynek tekintik. A kérdéses jogok alkotmányos vagy törvényi védelmével eszerint az állam eleget tesz bizonyos minimális követelményeknek, attól azonban még messze van, hogy igazán jól berendezett állam legyen.

Az emberi jogi doktrína a második világháború után uralkodó elméletté vált, s igen széles körben intézményesült. Mindemellett természetesen ma is vannak rivális elméletei. Elég csak a jogi pozitivizmus és az utilitarizmus továbbélő hagyományára, vagy az újabban egyre nagyobb hatású kommunitárius iskolára utalnunk. Az utóbbi irányzathoz tartozó MacIntyre például leszögezi: emberi jogok márpedig nincsenek.7 Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy az emberi jogok változatos elméletei, s a legkülönfélébb rivális elméletek - bármennyire eltérő módon igazolják is a jól berendezett állam ismérveit, s bármennyire eltérő forrásokból eredeztessék is ezeket az ismérveket: a természeti törvényből, Isten akaratából, az emberi értelemből, az emberi méltóságból, az emberi természetből, a hasznosság elvéből, az értelmes egyének sajátos helyzetben elért megállapodásából, a szükségletekre reagáló emberi találékonyságból, a hagyományból és a politikai tapasztalatból, a kötelességből -, a lényeget tekintve olykor egészen hasonlóan határozzák meg a jól berendezett állam ismérveit, fogalmi jegyeit.

A legtöbb elméleti hagyomány szerint ilyen ismérv például a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadsága, a kifejezés, a gyülekezés és az egyesülés szabadsága, a rabszolgaság és az önkényes letartóztatás tilalma, a jogegyenlőség elve. Ezek az eszmék mélyen gyökereznek nem csak a jog- és állambölcseletben, hanem a politikai kultúrában és a közgondolkodásban is.

Nos, a jól berendezett állam filozófiai koncepcióinak a nyelvi kérdésben nincsenek ilyen szépen kikristályosodott jogalkotási eszményei. Nincsenek, mert a politikai filozófia, a jogbölcselet, a morálfilozófia, bármennyire is foglya a jó kormányzat eszméjének, bármennyire keresi, vitatja, formálja, csiszolja is a jól berendezett állam eszméjét, a nyelvi kérdést egészen a legutóbbi időkig nem tette behatóbb vizsgálatok tárgyává. Szinte teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy a jól berendezett államnak nyelvi szempontból is jól berendezett államnak kell lennie. Ez a negligencia meglepő, ha meggondoljuk, hogy a múlt század elején a filozófiában végbement az ún. nyelvi fordulat, melynek eredményeként a nyelv kitüntetett tárgyává, s a nyelvi analízis kitüntetett módszerévé vált a filozófia csaknem minden ágának. Ráadásul ezek a tendenciák átterjedtek a politikai filozófiára és a morálfilozófiára is. Azt a kérdést azonban, hogy milyennek kell lennie egy jól berendezett állam nyelvi jogának, hosszú ideig mindezek ellenére sem vizsgálták meg. Az utóbbi évek hoztak bizonyos változást, az eredmények is biztatóak, de nem mérhetők még össze azokkal a teljesítményekkel, amelyeket a filozófia a jól berendezett állam más fogalmi összetevőinek kimunkálásában mondhat magáénak. A politikai filozófiának, a jogbölcseletnek és a morálfilozófiának ma még óriási adósságai vannak a nyelvi kérdésben, a nyelvi szempontból is jól berendezett állam eszményének kiérlelésében.

Ez az "elméleti vákuum"8, ha nem kedvezett is a nyelvi zsinórmértékek kialakulásának, nem is akadályozta meg ezek formálódását. Így ma már a nemzetközi közösségnek vannak bizonyos eszményei a nyelvi jogalkotás számára is. Ez főként nemzetközi jogászok, nyelvészek, nyelvszociológusok, (jog)történészek és természetesen a politikusok érdeme. Mindazonáltal, ahogy én látom, e nyelvi eszmények, elvek, ajánlások egyelőre kiforratlanok. Kiforratlanok, mert korántsem olyan világosak és lényegre törők, mint más jogalkotási eszmények.

A nyelvi jogalkotás zsinórmértékei - szemben más jogalkotási zsinórmértékekkel - speciális jellegűek, nem fogalmazzák meg a nyelvi jogalkotás lényegi eszméjét, hanem bizonyos részletkérdésekre korlátozódnak, s csak e részletkérdések megoldásához adnak útmutatást a nemzeti nyelvi jogalkotásnak. Ezért a nyelvi jogalkotás vezérlő eszméi olykor hiányérzetet keltenek, máskor zavarba ejtően bonyolultak, rendszerint nem állnak meg önmagukban - vagyis a nemzeti jogtól elvonatkoztatva meglehetősen nehezen érthetők -, s a nemzeti nyelvi joggal egybeolvasva, együtt értelmezve is szokatlanul súlyos elméleti problémákat vetnek föl. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a nyelvi jogalkotás eszméi, tartalmilag hibásak. Biztos azonban, hogy a kifejezés módja szokatlan, s ez óhatatlanul kihat e jogalkotási eszmék politikai és társadalmi elfogadottságára, beágyazottságára: gátolja megerősödésüket.

Lehetnek olyan okok, amelyek a politikát, a nemzetközi közösséget arra indítják, ne a megszokott utat járja egyes jogalkotási területek jogeszményeinek kialakításakor. Az elméletet, a filozófiát azonban ilyen korlátok nem kötik, s ezért korántsem magától értetődő, hogy az elmélet, a filozófia is letért a megszokott útról, hogy nem tett kísérletet a nyelvi jog lényegi eszméinek kimunkálására, s hogy a speciális megoldások politikai preferálásának elfogadása ennyire elhomályosította a klasszikus elméleti feladatok megoldatlanságát.

A nemzetközi közösség nyelvi jogi eszméi tehát más jogalkotási eszméktől eltérően speciális jellegűek: a meglevő nyelvi jogi zsinórmértékek lényegében a nyelvi diszkrimináció tilalmára, egyes kisebbségi nyelvi jogok elismerésére, valamint a regionális vagy kisebbségi nyelvek védelmére korlátozódnak. Ezért, ha a nyelvi jogalkotás egészét a látókörünkbe kívánjuk vonni, semmiképpen sem mellőzhetjük a nemzeti nyelvi jog vizsgálatát. A továbbiakban először a nemzeti nyelvi jog alapintézményét, a hivatalos nyelvet vesszük szemügyre.

Az egyes államok nyelvi joga, mint jeleztük, meglehetősen változatos. Nem is nagyon lehet ez másképp, ha a nyelvi jogalkotás eszméi kiforratlanok, s a nemzetközi nyelvi jog is csak speciális kérdésekben orientálja a nemzeti jogalkotást. Érthető ezért, hogy még a svájci és a belga nyelvi jog sem éles "alapelvi", elméleti vitákban alakult ki. Svájc és Belgium nyelvi jogában ugyanakkor kikristályosodtak egyes, igen figyelemre méltó nyelvi jogi eszmék és elvek: a területi elv (a cuius regio eius religio nyelvjogi változata, a cuius regio, eius lingua), valamint a nyelvszabadság, illetve a fakultatív nyelvhasználat eszméje.9 Az ilyen nyelvjogi eszmék és elvek azonban viszonylag ritkán válnak explicitté az államok belső jogában. Van ugyanakkor a nemzeti nyelvi jogban egy rendkívül elterjedt megoldás, a hivatalos nyelv (államnyelv, nemzeti nyelv) intézménye. Ez az intézmény, mint fentebb már említettük, gyakorlatilag valamennyi országban ismeretes, bár igen különböző formákban.

Az USA-ban például szövetségi szinten nincs hivatalos nyelv, számos tagállamban viszont van, s ez az angol (Hawaii-ban hivatalos nyelv a hawaii is); Svájcnak szövetségi szinten három hivatalos és négy nemzeti nyelve van (német, francia, olasz, rétoromán), a nyelvi kérdés mindazonáltal elsősorban kantonális ügy: a huszonhat kantonból huszonháromban a hivatalos ügyek intézése és az oktatás a kanton nyelvén folyik, a három kétnyelvű kantonban és az egyetlen három nyelvű kantonban pedig járási, illetve községi szinten érvényesül a területi elv; Belgiumban, ahol a föderáció bizonyos értelemben nyelvföderáció, hiszen még a kormány összetétele is nyelvfüggő (a miniszterek fele francia, másik fele flamand ajkú kell legyen, s e szabály alól csak a miniszterelnök lehet kivétel, s ő is csak akkor, ha a kormány létszáma páratlan szám), nos Belgiumban a királyság valamennyi települése valamely nyelvi régióhoz tartozik: a francia, a holland, vagy a német nyelvű régióhoz, vagy végül Brüsszel főváros kétnyelvű (francia és holland) régiójához; Spanyolországban az országos hivatalos nyelv mellett vannak regionális hivatalos nyelvek, "társ"-hivatalos nyelvek; Finnországban országosan két hivatalos nyelv van, a finn és a svéd, ugyanakkor valamennyi település "egynyelvű finn", "kétnyelvű", vagy "egynyelvű svéd" besorolást kap; Dél-Afrikában a hivatalos nyelvek száma tizenegy, Indiában, ahol több mint 1200 anyanyelvet tartanak számon, az alkotmány ma tizennyolc nyelvet ismer el nemzeti irodalmi nyelvnek; a világ legtöbb államában viszont csak egy hivatalos nyelv van.10

A hivatalos nyelv, ahogy én látom, jogalkotási eszmény is meg nem is. Jogalkotási eszmény, mert általánosan elfogadott, bevett és nagyon elterjedt intézmény, az államok belső nyelvi jogának talán legfontosabb eleme, amely valóban irányt szab a nyelvi jogalkotásnak. Ami mégis kétségessé teszi jogalkotási eszmény voltát az az, hogy - bármily hihetetlen is -, még nem vetette tüzetesebb vizsgálat alá az elmélet. Márpedig az eszmények, jóllehet természetes, közvetlen evidenciaként is irányt mutathatnak az életben, akkor válnak igazán eszményekké, ha tárgyává válnak a gondolkodásnak, a tudatos reflexiónak, s alapos mérlegelés, megfontolás után is elfogadjuk őket. A hivatalos nyelv intézményéből, ha talán nem is teljesen, de hiányzik ez a reflexiós elem. A hivatalos nyelv intézménye tehát úgy foglalja el egy jogalkotási eszmény helyét, hogy nem rendelkezik az eszmény egyik fontos ismérvével. Mindez persze nem különösebben látszik. A látszat sokkal inkább az, hogy az eszmény szilárd, elméletileg is tisztázott és megalapozott. Az első probléma tehát az, hogy a nyelvi jogalkotás talán legfontosabb eszménye, a hivatalos nyelv intézménye reflektálatlan, illetve nem kellően reflektált.

Hogy helyes, avagy helytelen, illetve mennyiben helyes és mennyiben helytelen a hivatalos nyelv mint jogalkotási eszmény, ebben a tanulmányban nyilván nem fog végleges érvénnyel eldőlni. Mindazonáltal azt, hogy milyen roppant horderejű kérdések merülnek föl ezzel kapcsolatban, talán érzékeltethetjük. Vizsgáljuk meg mindenek előtt, miként hat a hivatalos nyelv intézménye a nyelvi jogokra. Vegyünk egy tipikus példát:

Két nép, két kulturális közösség él egymás mellett évszázadok óta egy képzeletbeli állam jelenlegi területén. A két közösség nyelvében is különbözik egymástól. A nagyobbik kulturális közösséget - ha megfelel bizonyos további kritériumoknak - nevezhetjük nemzetnek is, a kisebbik kulturális közösséget pedig - ha szintén megfelel bizonyos további kritériumoknak - nemzeti kisebbségnek. Az ország alkotmánya kimondja, hogy az állam hivatalos nyelve a nagyobbik közösség nyelve.

Érvem, első látásra legalábbis, rendkívül egyszerű. Úgy vélem, a hivatalos nyelv bevezetése, alkotmányba foglalása, azon túl, hogy mindenkinek jogot ad a hivatalos nyelv használatához, egyúttal egy további nyelvi jog elismerését is jelenti. Ezt a hivatalos nyelv bevezetésével véleményem szerint szükségképpen együttjáró, de nem tudatosan, hanem csak mintegy implicit módon elismert (második) nyelvi jogot a következőképpen lehet meghatározni: A nagyobbik kulturális közösségnek alkotmányos joga, hogy saját nyelvét az állam hivatalos nyelveként használja. A kisebbik közösséget nem illeti meg ez a jog, azon egyszerű oknál fogva, hogy ennek a közösségnek a nyelvét az alkotmány nem tette hivatalos nyelvvé.

A szóban forgó nyelvi jog kollektív jog, mert alanya egy közösség, egy kollektív entitás, nem pedig az egyén. Ez a jog azonban kifejezhető egyéni jogként is. Eredményként a következő jogot kapjuk: A nagyobbik közösséghez tartozó valamennyi személynek alkotmányos joga, hogy anyanyelvét, saját nyelvét az állam hivatalos nyelveként használja. A kisebbik közösséghez tartozó személyeket ez a jog nem illeti meg, azon egyszerű oknál fogva, hogy az alkotmány a kisebbik közösség nyelvét nem tette az állam hivatalos nyelvévé.

Tekintettel arra, hogy a szóban forgó nyelvi jogot az alkotmány kifejezetten nem mondja ki, de a hivatalos nyelv meghatározásával mégis elismeri, másszóval nem explicit, hanem implicit módon ismeri el, magát a kérdéses nyelvi jogot implicit nyelvi jognak fogom nevezni.11

A hivatalos nyelv intézményéből logikailag egyértelműen és korrekten levezethető implicit nyelvi jog, tekintsük e jogot akár kollektív jognak, akár egyéni jognak, igen súlyos problémákat vet föl. Ez az implicit jog ugyanis, mint láttuk, megilleti a nagyobbik közösséget, illetve a nagyobbik közösséghez tartozó személyeket, de nem illeti meg a kisebbik közösséget, illetve a kisebbik közösséghez tartozó személyeket. Nyilvánvaló, hogy ez jogegyenlőtlenség, ami éles ellentmondásban áll a jogegyenlőség eszméjével. Nyilvánvaló továbbá, hogy ebben az állapotban hátrányos megkülönböztetés sújtja a kisebbik közösséget vagy e közösség tagjait, s ez ellentmondásban áll a nyelvi diszkrimináció tilalmával. Végül, ha a szóban forgó jogot kollektív jognak tekintjük, e nyelvi csoportjog elismerése ellentmond(hat) az egyéni jogok eszméjének.

A jogegyenlőség és a diszkrimináció tilalma a nemzeti és a nemzetközi jog alapvető eszményei közé tartozik. A kérdés ezért így merül föl: Ezek az eszmények esetleg nem vonatkoznak a nyelvi jogra?

Nos, úgy tűnik, bárhogy válaszoljunk is erre a kérdésre, komoly nehézségekbe ütközünk. Az első esetben, ha tehát a nyelvi jogra is vonatkozik a jogegyenlőség eszméje és a diszkrimináció tilalma, arra a következtetésre kell jussunk, hogy ma a világ államainak túlnyomó többségében az érvényes és hatályos nyelvi jog súlyosan sérti a jogegyenlőség elvét és a diszkrimináció tilalmát. Sérti azért, mert az államok túlnyomó többségének van legalább egy hivatalos nyelve, a hivatalos nyelv pedig szükségképpen egy implicit nyelvi jog elismerésével jár, egy olyan jog elismerésével, amely ellentétben áll a nyelvi jogegyenlőséggel és a nyelvi diszkrimináció tilalmával. A második esetben, ha tehát a nyelvi jogra nem vonatkozik a jogegyenlőség eszméje és a diszkrimináció tilalma, a probléma épp az, hogy nehéz belátni: miért igazságos a jogi egyenlőtlenség és a hátrányos megkülönböztetés a nyelvhasználat körében? Különösen nehéz ezt belátni, ha arra gondolunk, hogy nyelv nélkül elképzelhetetlen az emberi élet, de legalábbis az emberhez méltó élet, hogy a nyelv alapvető érdekeiben érinti az egyént. Válaszoljunk tehát akár így, akár úgy a fölvetett kérdésre, valóban súlyos problémákba ütközünk: úgy tűnik, a jogegyenlőség eszméje és a diszkrimináció tilalma nehezen egyeztethető össze az implicit nyelvi jogokkal, végső soron a hivatalos nyelv intézményével. A nagy morálfilozófiai vagy jogbölcseleti kérdés ezért az, vajon feloldható-e ez a dilemma, s ha igen, miként?

Kínálkozik persze egy egyszerű megoldás: a kisebbik nyelvközösség nyelvét is hivatalos nyelvvé kell tenni. Ez biztosítja a jogegyenlőséget, kiküszöböli a diszkriminációt és fenntartja a hivatalos nyelv intézményét is. Nem is megvalósíthatatlan, hiszen van rá gyakorlati példa. Az államok nyelvi-etnikai összetétele azonban rendszerint sokkal bonyolultabb, s ezért valamennyi közösség nyelvének hivatalos nyelvvé tétele nem látszik járható útnak. Így, ha mérsékeltebb formában is, de fönnmarad a kérdés: miként egyeztethető össze a jogegyenlőség eszméje és a diszkrimináció tilalmának elve a hivatalos nyelv intézményével?

Ezzel azonban kissé előreszaladtunk. Egyelőre ugyanis még az sem tudatosult eléggé a politikai filozófiában, a jogbölcseletben és a morálfilozófiában, hogy a hivatalos nyelv intézménye komoly jogfilozófiai problémák forrása, s azért nem tudatosult eléggé, mert nem vetették még tüzetes és beható vizsgálat alá a hivatalos nyelv intézményét.

Ismételten hangsúlyozom azonban, hogy a probléma nem csupán elméleti vagy esztétikai. Ma, amikor az államok túlnyomó többsége nyelvileg heterogén, s amikor az államok túlnyomó többségének van legalább egy hivatalos nyelve, mindezekben az államokban van legalább egy olyan nyelvközösség, amely közösségnek vagy e közösség tagjainak a pozitív jog által elismert joga, hogy saját nyelvét az állam hivatalos nyelveként használja, míg más csoportok vagy tagjaik rendszerint nem élvezik ezt a jogot. A nyelvi jogegyenlőség hiánya és a nyelvi diszkrimináció ezért a mai világ valós, tipikus és húsbavágó jelensége, annak ellenére, hogy a szóban forgó államok túlnyomó többsége alapvető jogalkotási elvnek tekinti a jogegyenlőséget és a diszkrimináció tilalmát. S mivel a legtöbb országban a többség nyelve az egyetlen vagy az egyik hivatalos nyelv, a nyelvi jogegyenlőség hiányának és a nyelvi diszkriminációnak rendszerint a kisebbségi nyelvközösségek, illetve a hozzájuk tartozó személyek a kárvallottjai.12

Olykor még ma is felbukkan az a valamikor meglehetősen elterjedt nézet, mely szerint a kisebbségi jogok voltaképpen többletjogok, privilégiumok, a speciális kisebbségvédelmi intézkedések pedig a pozitív diszkrimináció megnyilvánulásai, s ezért a kisebbségi jogok elismerése ellentétben áll a jogegyenlőséggel és a diszkrimináció tilalmával. Az implicit nyelvi jogok fényében ez az álláspont tarthatatlanná válik: az implicit jogok alapján ugyanis világosan belátható, hogy nem a kisebbségi, hanem a többségi nyelvközösségek, illetve a többségi nyelvközösségekhez tartozó személyek rendelkeznek egy nyelvi többletjoggal, hogy épp a többségi nyelvközösségek, illetve az ilyen nyelvközösségekhez tartozó személyek rendelkeznek egy nyelvi privilégiummal, hogy épp e közösségek, illetve tagjaik élveznek speciális nyelvi bánásmódot, s hogy a kisebbségi nyelvi jogok, a speciális kisebbségvédelmi jogintézmények csak némileg ellensúlyozzák a nyelvi többség, illetve a nyelvi többséghez tartozó személyek nyelvi többletjogát, privilégiumát. A nyelvi kisebbségvédelem ilyenformán nem csak hogy nem távolítja a nemzeti jogrendszereket a jogegyenlőség és a diszkrimináció-mentesség nagy eszményeitől, hanem ellenkezőleg, közelíti őket ezen eszmények jobb, teljesebb megvalósításához.

A mai nemzetközi jogban a nyelvi jogalkotás zsinórmértékei többnyire az emberi jogok védelmének nemzetközi rendszerén belül helyezkednek el vagy szorosan kapcsolódnak ehhez a rendszerhez. Ezért, ha a nemzetközi nyelvi jog mai állapotát kívánjuk fölmérni, mindenek előtt az emberi jogok védelmének e rendszere felé kell fordulnunk. A rendszer talpköve, fundamentális dokumentuma az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (ENSZ, 1948). A később elfogadott univerzális és regionális egyezmények és nyilatkozatok szinte kivétel nélkül hivatkoznak e dokumentumra, szövegét olykor csaknem szó szerint átveszik, tartalmát tovább részletezik. A Nyilatkozat ilyenformán kisugárzik az emberi jogok nemzetközi védelmének egész rendszerére.

Az Egyetemes Nyilatkozat a többi között kinyilvánítja, hogy minden embernek joga van a gondolat, a lelkiismeret, a vallás, a vélemény és a kifejezés szabadságához. De vajon milyen nyelven van joga az embernek ezekhez a szabadságokhoz? - kérdezhetjük. Az anyanyelvén? Annak az államnak a hivatalos nyelvén, amelynek az állampolgára? Ha e két nyelv különbözik, mindkét nyelven? Vagy bármely nyelven?

Nos, az Egyetemes Nyilatkozat - hasonlóan a természetes jogok és az emberi jogok korábbi deklarációihoz -, nem ad világos és egyértelmű választ ezekre a kérdésekre. Annak ellenére sem, hogy nyilvánvaló, ezeknek a kérdéseknek el kell valahogy dőlniük, hiszen nyelv nélkül voltaképpen nem tudunk gondolkodni, nem tudunk imádkozni, nem tudunk véleményt alkotni és nem tudunk, illetve csak igen korlátozottan tudunk véleményt nyilvánítani. Kétségtelen tehát, hogy itt az egyén vitális érdekei forognak kockán. Nem csupán azért, mert az egyén nem képes bármely nyelven kommunikálni, vagy bármely nyelven jól kommunikálni, hanem azért is, mert a nyelv az egyénnek nem pusztán kommunikációs eszköze, hanem bizonyos értelemben otthona, világa is. Ezért korántsem magától értetődő, hogy a Nyilatkozat ennyire elválasztja egymástól azt, ami máskülönben szinte szétválaszthatatlan.

Az a tény, hogy a természetes jogok és az emberi jogok XVII-XVIII. századi dokumentumai nem terjeszkedtek ki az említett szabadságjogokkal óhatatlanul együttjáró nyelvi kérdésekre, még tulajdonképpen nem olyan meglepő. Az viszont, hogy a XX. század közepén elfogadott Egyetemes Nyilatkozat sem ad egyértelmű válaszokat e kérdésekre, már hiányérzetet kelt. Akkor is, ha a Nyilatkozat megalkotói jól átgondolták mindennek a hátterét, s a konklúzió, amelyre jutottak, védhető. Ez esetben pontosan e magyarázat hiánya kelti a hiányérzetet.

A magyarázat bizonyos elemei persze fölkutathatók. Tudható például, hogy viták folytak arról, vajon beépítsenek-e a Nyilatkozatba egy kisebbségi cikkelyt, s hogy ez a többször módosított cikkely végülis nem kapta meg a szükséges szavazatokat. Ezen a ponton persze ismét új kérdésekbe botlunk. Térjünk ezért vissza magához a Nyilatkozathoz.

Megállapíthatjuk mindenek előtt, hogy az Egyetemes Nyilatkozatban egyetlen nyelvi jog sem kapott helyet: a Nyilatkozat hallgat a nyelvi jogokról. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a dokumentum megalkotói figyelmen kívül hagyták a nyelvi szempontot, hogy megfeledkeztek a nyelvnek az emberi életben betöltött értékéről. A Nyilatkozat 2. cikke ugyanis leszögezi:

"Mindenkinek, bármely megkülönböztetésre, nevezetesen fajra, színre, nemre, nyelvre - kiemelés tőlem: A. Gy. - vallásra, politikai vagy bármely más véleményre, nemzeti vagy társadalmi eredetre, vagyonra, születésre, vagy bármely más körülményre való tekintet nélkül joga van a jelen Nyilatkozatban kinyilvánított összes jogokra és szabadságokra. Ezenfelül nem lehet semmiféle megkülönböztetést tenni annak az országnak vagy területnek politikai, jogi, vagy nemzetközi helyzete alapján sem, amelynek a személy állampolgára, aszerint, hogy az illető ország vagy terület független, gyámság alatt áll, nem autonóm vagy szuverenitása bármely vonatkozásban korlátozott."13

A Nyilatkozat ezek szerint tiltja a diszkriminációt az általa kinyilvánított valamennyi jog tekintetében, tiltja minden alapon, s kifejezetten is tiltja a nyelvi diszkriminációt. De mit is jelent ez a tilalom? Vegyünk néhány példát:

A Nyilatkozat 3. cikke kimondja, hogy "minden személynek joga van az élethez, a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz". A nyelvi diszkrimináció tilalma ez esetben azt jelenti, hogy az élethez, a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz mindenkinek joga van, függetlenül attól, hogy a személy milyen nyelvű. Tilos más szóval az olyan megkülönböztetés, mely e jog élvezetét biztosítja az x nyelvű személyeknek, de nem, vagy nem teljesen biztosítja az y nyelvű személyeknek. Mutatis mutandis ugyanezt jelenti a nyelvi diszkrimináció tilalma a Deklaráció által kinyilvánított többi jog tekintetében is.

A Nyilatkozatba fölvett emberi jogok között vannak olyanok, amelyek igen szoros, s vannak olyanok is, amelyek kevésbé szoros összefüggésben állnak a nyelvvel. Az élethez, a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz való emberi jog például, jóllehet élvezete szinte elképzelhetetlennek tűnik a nyelv használata nélkül, nem látszik olyan szoros és közvetlen összefüggésben állni a nyelvvel és a nyelv használatával, mint például a vélemény szabadságához való jog. Az élettel ugyanis normális esetben természetesen együtt jár a nyelv használata, a vélemény kinyilvánításának viszont nem egyszerűen velejárója, hanem tipikus kifejeződési formája és módja a nyelvhasználat. Ezért a Nyilatkozatban kinyilvánított jogok közül némelyekkel kapcsolatban nem szükségképpen, más jogokkal összefüggésben viszont szükségképpen fölvetődnek bizonyos nyelvi kérdések. Vizsgáljunk most meg, mit jelent a nyelvi diszkrimináció tilalma ez utóbbi jogok esetében.

A Nyilatkozat kimondja, hogy minden személynek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához (18. cikk), hogy minden személynek joga van a vélemény és a kifejezés szabadságához (19. cikk), s hogy minden személynek joga van a neveléshez (26. Cikk).14 Természetesen e jogok tekintetében is tilos a nyelvi diszkrimináció, azaz tilos az olyan megkülönböztetés, amely biztosítja a gondolat, a lelkiismeret és a vallás, a vélemény és a kifejezés szabadságát, illetőleg a neveléshez való jogot az x nyelvű személyeknek, de nem, vagy nem teljesen biztosítja e jogokat az y nyelvű személyeknek. Ha tehát teljes körűen biztosítják az x nyelvűeknek e jogokat, de az y nyelvűeknek megtiltják például, hogy írásban is kinyilváníthassák véleményüket, az bizonyosan nyelvi diszkriminációnak minősül az y nyelvűekkel szemben.

De vajon nyelvi diszkriminációnak minősül-e az y nyelvűekkel szemben, ha az y nyelvűek, hasonlóan az x nyelvűekhez, írásban is kinyilváníthatják ugyan a véleményüket, viszont - ellentétben az x nyelvűekkel - nem a saját y nyelvükön, hanem x nyelven? Diszkriminációnak minősül-e tehát az y nyelvűekkel szemben, kérdezhetjük általánosabban, ha az y nyelvűeknek nem a saját y nyelvükön, hanem x nyelven biztosítják a gondolat, a lelkiismeret, a vallás, a vélemény és a kifejezés szabadságát, valamint a neveléshez való jogot?

Nos, első látásra úgy tűnik, hogy ez súlyosan hátrányos megkülönböztetés lenne, hiszen mi sem természetesebb, gondolhatnánk, mint az, hogy az ember a saját nyelvén gondolkodjék, hogy a saját nyelvén keresse a választ a lelkiismeret kérdéseire, hogy a saját nyelvén imádkozzék, hogy a saját nyelvén fejezze ki a véleményét, s hogy a saját nyelvén részesüljön nevelésben. Igaz, kellő szintű nyelvismeret birtokában az ember képes arra, hogy idegen nyelven gondolkodjék, hogy idegen nyelven gyakorolja a vallását, hogy idegen nyelven fejtse ki a véleményét, s hogy idegen nyelven tanuljon, de a tapasztalat azt mutatja, hogy idegen nyelven csak igen ritkán érhető el az anyanyelvi szintű gondolati mélység és tagoltság, az anyanyelvi szintű nyelvhelyesség, nyelvi igényesség, választékosság és kifejezőkészség. Ezért még az x nyelvet jól értő és jól beszélő y nyelvűek is súlyos hátrányba kerülnének az x nyelvűekhez képest, ha nem y, hanem x nyelven gyakorolhatnák csak a szóban forgó jogokat. Azon y nyelvű személyek számára pedig, akik nem, vagy csak törve bírják az x nyelvet, úgyszólván az is lehetetlenné válna, hogy gyakorolják ezeket az alapvető jogokat.

Mindezeken túl fölmerül természetesen az y nyelvűek akaratának vagy szabadságának a kérdése is. Vajon jogosan kényszeríthetők-e az y nyelvűek arra, hogy akaratuk ellenére ne a saját (y) nyelvükön, hanem a nekik idegen x nyelven gyakorolják az őket megillető jogokat? Evidensnek, kézenfekvőnek tűnik a nemleges válasz.

Mindent egybevetve több ok miatt is súlyos diszkriminációnak látszik az y nyelvű személyekkel szemben, ha számukra nem a saját (y) nyelvükön, hanem x nyelven biztosítják csupán a gondolat, a lelkiismeret, a vallás, a vélemény és a kifejezés szabadságát, valamint a neveléshez való jogot. De vajon diszkriminációnak minősül-e mindez a Nyilatkozat alapján?

Abból kiindulva, hogy a Nyilatkozat csak az általa kinyilvánított jogok tekintetében tiltja a nyelvi diszkriminációt, a válasz nyilván attól függ, hogy van-e a Nyilatkozatban olyan jog, amely sérülne azzal, hogy az y nyelvűeknek nem a saját (y) nyelvükön biztosítják a szóban forgó jogok élvezetét. Azt hiszem, nyugodtan leszögezhetjük, hogy a Deklaráció ilyen jogot világos és határozott formában nem tartalmaz. Ilyen jog hiányában pedig arra a következtetésre kell jussunk, hogy a Nyilatkozat alapján nem minősíthető diszkriminációnak az y nyelvűekkel szemben, ha számukra nem a saját (y) nyelvükön, hanem x nyelven biztosítják csupán a gondolat, a lelkiismeret, a vallás, a vélemény és a kifejezés szabadságát, valamint a neveléshez való jogot.

Fölvethető persze, hogy nem tartalmazza-e már maga a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságának a joga a saját nyelven való gondolkodás, a saját nyelven való lelkiismeretvizsgálat és a saját nyelvű vallásgyakorlás jogát, hogy nem tartalmazza-e már maga a vélemény és a kifejezés szabadságának a joga a saját nyelven való véleménynyilvánítás és a saját nyelven való kifejezés jogát, s hogy nem tartalmazza-e már maga a neveléshez való jog a saját nyelven való neveltetés jogát? Ha a Nyilatkozat szövegéből indulunk ki - s most természetesen ebből kell kiindulnunk -, akkor a válasz, első megközelítésben, most is nemleges. Nemleges azért, mert a Nyilatkozat meghatározza, hogy mit jelentenek, mire terjednek ki az egyes jogok, de a saját nyelv használatának joga egyetlen esetben, egyetlen részletkérdésben sem található meg benne.

Mindazonáltal van a Nyilatkozatnak egy kitétele, amely - legalább a vélemény és a kifejezés szabadsága esetében - mégis megoldást kínál erre a képtelennek tetsző helyzetre: "Minden személynek joga van a vélemény és a kifejezés szabadságához, mely magában foglalja azt a jogot, hogy véleménye miatt ne szenvedjen zaklatást, és hogy határokra tekintet nélkül kutathasson, átvihessen és terjeszthessen híreket és eszméket bármilyen kifejezési módon" (kiem. A. Gy.). Ebbe a "bármilyen kifejezési módon" kitételbe ugyanis végső soron beleérthető a saját nyelv használatának, illetőleg a nyelv megválasztásának szabadsága. Innen pedig azon az alapon, hogy végeredményben a vallás is vélemény, mégpedig a legmélyebb, a legfontosabb meggyőződések egyike, átvihetjük a nyelv megválasztásának jogát a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára, sőt talán bizonyos fokig még a neveléshez való jogra is.

De mondhatjuk-e ezek után, hogy az Egyetemes Nyilatkozatból világos és közérthető választ kaptunk eredeti kérdésünkre? Mondhatjuk-e azt, hogy világos a válasz tehát arra a kérdésre, hogy mely nyelven vagy nyelveken élvezhetjük a Nyilatkozatban elismert emberi jogunkat például vallásunk megvallásához, gyakorlásához és tanításához? S mondhatjuk-e ezek után, hogy az Egyetemes Nyilatkozat egyértelmű és közérthető zsinórmértékeket kínál a nyelvi jogalkotás számára? S mondhatjuk-e végül, hogy az Egyetemes Nyilatkozat a nyelvi kérdésben éppoly közérthetően és világosan határozza meg a jól berendezett állam ismérveit, mint vallási, lelkiismereti, véleménynyilvánítási és nevelési kérdésekben? - Aligha.15

Az Egyetemes Nyilatkozat, mint láttuk, tiltja a nyelvi diszkriminációt az általa elismert valamennyi jog tekintetében, ugyanakkor nem ismer el egyetlen nyelvi jogot sem. Más szóval a Nyilatkozat tiltja a nyelvi diszkriminációt a nem nyelvi jogok tekintetében, de nem tiltja a nyelvi diszkriminációt a nyelvi jogok tekintetében.16 - Ez a képlet zavarba ejtő, sőt bizarr. Mindazonáltal, ahogy én látom, jól átgondolt megfontolások húzódnak meg mögötte. Ami tehát problematikus, az véleményem szerint nem csak és nem is elsősorban a tartalom, hanem a tartalom kifejezése: az, hogy e tartalom kifejezése túl sok kérdést hagy homályban.

Az emberi jogok nemzetközi védelmi rendjének kiépülése valamelyest oldotta, ugyanakkor tovább is komplikálta az Egyetemes Nyilatkozat zavarba ejtő nyelvi jogi pozícióját. Jól példázza ezt az ENSZ egyik legfontosabb emberi jogi dokumentuma, a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (a továbbiakban: Egyezségokmány).

Az Egyezségokmány az Egyetemes Nyilatkozatnál részletesebben kibontja a bűncselekmény elkövetésével vádolt személyek jogait, s így eljut két nyelvi természetű joghoz is. Eszerint minden olyan személynek, akit bűncselekmény elkövetésével vádolnak, teljes és egyenlő joga van ahhoz, hogy "a legrövidebb határidőn belül egy általa értett nyelven részletesen tájékoztassák az ellene emelt vád természetéről és okáról", s hogy "díjmentesen vehessen igénybe tolmácsot, amennyiben nem érti vagy nem beszéli a tárgyaláson használt nyelvet".

Meglehetősen speciális, de nagyon fontos ez a két nyelvi jog. Nyilvánvaló ugyanis, hogy e jogok a bűncselekmény elkövetésével vádolt személyek alapvető érdekeit érintik, s nélkülük ellehetetlenülne az e személyeket megillető egyes további részjogok - például a tárgyaláson a személyes védekezéshez való jog - gyakorlása is.

A szóban forgó két nyelvi jog jelentősége túlmutat e jogok önértékén. E tágabb perspektívában a két jog elismerésének módja érdemel külön figyelmet. Az tehát, hogy az Egyetemes Nyilatkozatban elismert egyik nem nyelvi jellegű emberi jog tartalmának kibontása vezetett el e két speciális nyelvi emberi jog elismeréséhez. E speciális nyelvi emberi jogok ezért - jelenlegi formájukban - nem is önálló, eredeti vagy elsődleges, hanem származékos, másodlagos emberi jogok, részét képezik az eredeti, nem nyelvi természetű emberi jog fogalmának.

A jogelismerés e módja precedens értékű, illetve precedens értékű lehet: a Nyilatkozatban elismert más emberi jogok fogalmának közelebbi meghatározása is újabb származékos, másodlagos nyelvi jogok elismerését eredményezheti. Amint arra már rámutattunk, mind gyakrabban merül föl például, hogy mely nyelven vagy mely nyelveken van joga az egyénnek a gondolat, a lelkiismeret, a vallás és a kifejezés szabadságához, illetve a neveléshez. A nyelvi jogok elismerésének ez az útja, jóllehet nyitva áll és gyakorlati relevanciája aligha vitatható, egyelőre nem hozott áttörést és úgy tűnik, erre a közeljövőben sem lehet számítani.

Az Egyezségokmány tartalmaz egy új, eredeti, elsődleges, nem dedukcióval képzett nyelvi jogot is, egy olyan nyelvi jogot, amelynek semmilyen előzménye nincs az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában:

"Olyan államokban, ahol etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségek élnek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják, vagy hogy saját nyelvüket használják"17.

Az Egyezségokmány idézett cikke három kisebbségi jogot ismer el: a saját kultúrához, a saját vallás megvallásához és gyakorlásához, valamint a saját nyelv használatához való jogot. E kisebbségi jogokról különféle nézetek alakultak ki, viták folytak e jogok természetéről, individuális, illetve kollektív jogi jellegéről, az állam szerepéről, nevezetesen passzív, tűrési, illetőleg aktív, tevési kötelezettségeiről, a diszkriminációs tilalom és a kisebbségi jogok viszonyáról, stb. E viták már önmagukban is jelzik, hogy a cikkely - elméleti szempontból - ambivalens, úgy járul hozzá alapvető problémák megoldásához, hogy újakat is szül.

Azt az elméleti elmozdulást, amelyet a Nyilatkozathoz képest az Egyezségokmány hozott a nyelvi kérdésben, ezek után a következőkben lehet összefoglalni és értékelni. Az alapvető nóvum az, hogy az Egyezségokmány, szemben a Nyilatkozattal, túlmegy a nyelvi kérdés negatív megközelítésén, a nyelvi diszkrimináció tilalmának kimondásán, az Egyezségokmánynak tehát már van pozitív mondanivalója is a nyelvi kérdésről, s ez a mondanivaló bizonyos nyelvi jogok elismeréseként jelenik meg. Az Egyezségokmány által elismert nyelvi jogok részint másodlagos, származékos jogok (a bűncselekménnyel vádolt személyek nyelvi jogai), részint elsődleges, eredeti jogok (kisebbségi nyelvi jogok). A felsorolt változások elméleti szempontból előrelépésként értékelhetők, mert oldják azokat az ellentmondásokat, amelyek a Nyilatkozat nyelvi jogi pozícióját jellemzik. Előrelépés tehát a pozitív megközelítés puszta ténye, azaz bizonyos nyelvi jogok elismerése, előrelépés továbbá, hogy e jogelismerés kiterjed a származékos és az eredeti nyelvi jogokra egyaránt.

Azok az elméleti problémák, amelyek a vázolt elmozdulásból fakadnak, túlnyomórészt az eredeti, az elsődleges nyelvi joggal kapcsolatosak. Megfogalmazhatók ilyen problémák kisebbségi jogi, emberi jogi és nyelvi jogi szempontból egyaránt, s e problémák némelyike több megközelítésben is fölvethető. Nyelvi jogi és emberi jogi nézőpontból a legfontosabb elméleti nehézség a szóban forgó elsődleges nyelvi jog partikularitása: az, hogy e jog az Egyezségokmány szerint csak a kisebbségekhez tartozó személyeket illeti meg.

A többséghez tartozó személyeket miért nem illeti meg az a jog, hogy saját nyelvüket használják? - kérdezhetjük. Annál is inkább, mert ha az Egyezségokmány megalkotói a különféle érvek és szempontok mérlegelése alapján arra a következtetésre jutottak, hogy el kell ismerni a kisebbségekhez tartozó személyek jogát saját nyelvük használatához, akkor - tekintettel arra, hogy az Egyezségokmány kimondja a jogegyenlőség elvét és a diszkrimináció tilalmát -, nehezen érthető, hogy miért tagadják meg ugyanezen jog elismerését a többséghez tartozó személyektől.

A közvetlen magyarázat, úgy vélem, egyszerű. Az Egyezségokmány valószínűleg azért ismerte el a kisebbségekhez tartozó személyek jogát saját nyelvük használatához, mert erős volt e jog elismertetésének az igénye, s azért hallgat a többséghez tartozó személyek megfelelő nyelvi jogáról, mert ennek elismerése iránt nem volt különösebb igény. Ha lett volna, úgy vélem, a többségi nyelvi jog elismerése legalább akkora támogatást élvezett volna, mint a kisebbségi nyelvi jogé. Az viszont, hogy ez az igény nem merült föl, minden bizonnyal annak tudható be, hogy a különböző államok nyelvi többségei, illetve a hozzájuk tartozó személyek nem érezték és ma sem érzik, hogy jogaik csorbulnának, vagy hogy hátrányos megkülönböztetés sújtaná őket. Nem csoda, hiszen a többségi nyelv a világ legtöbb országában hivatalos nyelv. Ezzel együtt a tény tény marad: az Egyezségokmány elismeri a kisebbségekhez tartozó személyek jogát saját nyelvük használatához, nem ismeri azonban el a többséghez tartozó személyek jogát saját nyelvük használatához. A jogelosztásnak ez a rendje pedig - az Egyezségokmány által kimondott jogegyenlőség és diszkriminációs tilalom fényében - meglehetősen aggályos: jelzi hogy az Egyezségokmány önmagában, a nemzeti nyelvi jogtól elválasztva, ellentmondásokkal terhes.

Figyelembe véve, hogy kisebbségi nyelvi jogok elismerésére már az Egyezségokmány előtt is sor került az ENSZ keretében (UNESCO), s hogy 1992-ben hosszú vajúdás után megszületett az ENSZ kisebbségvédelmi nyilatkozata, tekintetbe véve továbbá, hogy kontinentális és bilaterális szinten is hasonló tendenciák érvényesültek, megállapíthatjuk, hogy a nemzetközi nyelvi jog ma alapvetően kisebbségi nyelvi jog, s hogy ezt a nemzetközi nyelvi jogot önmagában, a nemzeti nyelvi jogtól elválasztva a fentiekhez hasonló ellentmondások jellemzik.

Az eddigiekben megvizsgáltuk a nemzeti és a nemzetközi nyelvi jog néhány fontos elemét. A kirajzolódó kép lényeges vonása, hogy a jogegyenlőség és a diszkriminációs tilalom perpektívájából problematikus mind a nemzeti, mind a nemzetközi nyelvi jog: a nemzeti nyelvi jog azért, mert a nemzeti jogban rendszerint csak a nyelvi többséghez tartozó személyeket illeti meg az a jog, hogy saját nyelvüket az ország hivatalos nyelveként használják, a nemzetközi nyelvi jog pedig azért, mert normái értelmében csak a nyelvi kisebbségekhez tartozó személyeket illeti meg az a jog, hogy saját nyelvüket használják. Ez az alaphelyzet természetesen továbbgondolásra késztet. Arra késztet nevezetesen, hogy összeadjuk a többséghez tartozó személyeknek a nemzeti jog által elismert implicit jellegű nyelvi jogát és a kisebbségekhez tartozó személyeknek a nemzetközi jog által elismert explicit jellegű nyelvi jogát. Az eredmény az lesz, hogy feloldódik a szóban forgó implicit és explicit nyelvi jogok partikularitása, s a két partikuláris jog egy általános, egyetemes érvényű joggá egyszerűsödik: minden embernek joga van saját nyelve használatához.

Az összeadás révén tehát univerzális, egyetemes, minden embert megillető nyelvi jogot kapunk, egy éppoly egyszerű jogot, mint amilyen a saját véleményhez vagy a saját valláshoz való jog. Nem tettünk hozzá semmit a nemzeti és a nemzetközi nyelvi jog tartalmához, nem is vettünk el semmit e tartalomból, csak és kizárólag a kifejezési formát változtattuk meg. Ennek ellenére, ahogy én látom, a nyelvi jogok problémája sokat egyszerűsödik ezzel az átalakítással. Az átalakítás után ugyanis a nyelvjogi problémák egy igen jelentős része voltaképpen egy egyetemes nyelvi jog, a saját nyelv használatához való jog terjedelmének problémájává változik: a többséghez tartozó személyeknek az a joga, hogy saját nyelvüket az ország hivatalos nyelveként használják, nyilván sokkal szélesebb terjedelmű jog, mint a kisebbségekhez tartozó személyek joga saját nyelvük használatához, de különbözhet a saját nyelv használatához való jog terjedelme attól függően is, hogy az egyén milyen kisebbséghez tartozik, történelmi, nemzeti vagy új bevándorló kisebbséghez, stb. Ezen a ponton természetesen új tere nyílik az érvelésnek. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy a saját nyelv használatának joga, ez a mindenkit megillető jog része, éspedig igen fontos része a helyes, az igazságos nyelvi jog formálódó eszméjének. Éppígy bizonyosnak látszik, hogy a saját nyelv használatához való egyetemes jog kedvező kiindulópontot kínál a helyes, az igazságos nyelvi jog további elemeinek kimunkálásához is.

A nyelvi jog nemzetközi zsinórmértékeinek kialakulása nehéz és hosszú folyamat. A második világháború után, amikor a kisebbségvédelem háttérbe szorult a nemzetközi szervezetek tevékenységében, még ez a nehézkes folyamat is megtört. Az emberi jogok védelmének új nemzetközi rendszerében a nyelvi jog eleinte, mint láttuk, egy negatív jellegű norma elismerésére, a nyelvi diszkrimináció tilalmára korlátozódott - a pozitív jellegű zsinórmértékek elfogadtatása ennél sokkal időigényesebb feladatnak bizonyult. Mindenesetre a pozitív eszmék elismerése egyes kisebbségi nyelvi jogok elismerése formájában kezdődött meg. Ez a folyamat azonban igen vontatottan haladt, s talán ennek is köszönhető, hogy időközben kialakult és megérlelődött egy új eszme is a kisebbségi nyelvi kérdés megoldására - a nyelvvédelem eszméje.

A kisebbségi és regionális nyelvek hátrányban, legtöbbször kétszeres hátrányban vannak a többségi nyelvekhez képest: nyelvközösségük eleve kisebb a többségi nyelv nyelvközösségénél, jogi státuszuk pedig általában gyengébb - a kisebbségi nyelvek, szemben a többségi nyelvekkel, általában nem élvezik a hivatalos nyelv státuszát. E kétszeresen is hátrányos helyzetben a kisebbségi vagy regionális nyelvek jogállása nem csak úgy erősíthető, hogy kisebbségi nyelvi jogokat (egyéni vagy kollektív jogokat, autonóm státusszal vagy anélkül) ismernek el, hanem úgy is, hogy védik a kisebbségi, illetve regionális nyelveket. A nyelvvédelem tehát jogvédelem is egyúttal, mindazonáltal ennek a nyelvvédelmi szemléletnek megvan a maga jelentősége és önértéke. Az első és mindeddig egyetlen nagy horderejű nemzetközi dokumentum, mely a nyelvvédelem eszméjén nyugszik, a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartája.18

A nyelvvédelem eszméje nem korlátozódik a regionális vagy kisebbségi nyelvekre, egyre inkább alkalmazzák a többségi, illetve a hivatalos nyelvek védelmére is. A nemzetközi érintkezés következtében ugyanis számos országban megfigyelhető a hivatalos nyelv térvesztése. A hivatalos, illetve a többségi nyelv védelme mintegy ezt a térvesztést kívánja ellensúlyozni. A legismertebb példája ennek talán a francia nyelv védelme (főként az angol hatásoktól).19 Minthogy a francia a legelterjedtebb nyelvek közé tartozik, a példa arra utal, hogy a kisebb nyelvek még inkább ki vannak téve a nemzetközi érintkezés hatásainak (a francia hatásnak is.)

A nyelvvédelmi szemlélet végső alapja az a gondolat, hogy a nyelv érték, s hogy ennélfogva a világ nyelvi sokfélesége is érték, amelyet ezért meg kell őrizni. Ez a gondolat nézetem szerint ugyancsak része, fontos eleme az igazságos nyelvi jog formálódó eszméjének.

Mint említettük, a nemzetközi nyelvi jog amellett, hogy bizonyos kérdésekben irányt mutat az államok nyelvi jogalkotásának, tartalmaz egy másik, igen jellegzetes normacsoportot is. A normák e csoportja maguknak a nemzetközi szervezeteknek a nyelvhasználatát szabályozza. A modern államok közötti kapcsolatokban viszonylag hosszú időn át egy nemzeti nyelv, a francia töltötte be a közvetítő nyelv szerepét. A franciának ugyan soha nem volt akkora jelentősége, mint egykor a latinnak, de súlyát azért mutatja az a tény, hogy 1907-ben formálisan is elismerték a Hágai Konferencia hivatalos nyelvének. A párizsi békekonferencián, 1919-ben a francia mellett hivatalos nyelv lett az angol, a második világháború utáni békekonferencián pedig az orosz nyelv is. Az ENSZ-nek öt hivatalos nyelve lett, az UNESCO Általános Konferenciájának nyolc, az Európa Tanácsnak kettő, a fontosabb nemzetközi szervezetekben - nem számítva ide az Európai Közösségeket - összesen tizennyolc nyelv kapta meg a hivatalos nyelv státuszát a hatvanas évek közepéig.20 Jelenleg az ENSZ-nek hat hivatalos nyelve van, az angol, a francia, az orosz, a kínai, a spanyol és az arab, az Európa Tanácsnak pedig kettő, az angol és a francia.

Úgy tűnik, az egyes államok között hosszú ideje folyik egy sajátos nyelvi küzdelem, egy sajátos nyelvi verseny a hivatalos nyelv státuszának elnyeréséért az egyes nemzetközi szervezetekben. Vernon van Dyke szerint az ENSZ-ben valamely nyelvnek hivatalos nyelvként vagy munkanyelvként való elfogadtatása szavazati erő, a szavazatokban mérhető támogatottság függvénye, "az elveknek ebben a kérdésben egyelőre vajmi csekély szerep jut".21

Az Európai Uniónak jelenleg tizenegy hivatalos nyelve és tizenegy munkanyelve van: az angol, a dán, a finn, a francia, a görög, a holland, a német, az olasz, a portugál, a spanyol és a svéd.22 A rendeleteket és az általánosan alkalmazandó más dokumentumokat valamennyi hivatalos nyelven meg kell fogalmazni, a hivatalos lapot valamennyi hivatalos nyelven meg kell jelentetni, a tagállamok és a joghatóságuk alá tartozó személyek bármely hivatalos nyelven (és az Amszterdami Szerződés értelmében ír nyelven is) megfogalmazhatják az intézményeknek küldendő dokumentumokat, s a választ ugyanazon a nyelven kell megkapniuk; azokat a dokumentumokat viszont, amelyeket az intézmények küldenek a tagállamoknak vagy a joghatóságuk alá tartozó személyeknek, az illető állam nyelvén kell megfogalmazni. Ez a csupán főbb elemeiben ismertetett nyelvi jog minden kétely ellenére bevált, működőképesnek bizonyult.

Az Európai Unió nyelvi joga rendkívül figyelemre méltó. Jóllehet a jelenlegi tagállamokban hozzávetőleg 60 nyelvet beszélnek, s ebből "csak" tizenegy hivatalos nyelv az Unióban, mégis talán az EU nyelvi joga került a legközelebb a nyelvi jogegyenlőség megvalósításához és a nyelvi diszkrimináció kiküszöböléséhez. Ezzel a nyelvi kérdésben Európa, úgy tűnik, ismét a politikai eszmények formálójává és intézményesítésük sajátos terepévé vált.

A magyar nyelv a relatíve nagyobb nyelvek közé tartozik, s azon kevés nyelvek egyike is, amelyek univerzális jellegűek, minden nyelvi funkció betöltésére képesek (például valamennyi tudomány művelhető magyar nyelven is). Mindazonáltal a magyar nyelvet is erősen befolyásolja az egyre intenzívebb nemzetközi érintkezés, a magyar nyelv is ki van téve a valóban nagy nyelvek hatásának. Mindezek eredményeként a magyar nyelv helyzete egészében véve inkább gyengül, semmint erősödne. Magyarország ugyanakkor néhány éven belül valószínűleg teljes jogú tagjává válik az Európai Uniónak, s ezzel egyidejűleg a magyar nyelv bizonyosan hivatalos nyelvvé és várhatólag munkanyelvvé is válik az Európai Unióban (jelenleg a hivatalos nyelvek az Unió nyelvi jogának értelmében munkanyelvek is).23

Annak jelentőségét, hogy a magyar az Európai Unió hivatalos nyelve lesz, ma még nem lehet teljesen fölmérni. Az világos, hogy a hivatalos nyelvi státusz elnyerésével a magyar nyelv európai szinten is intézményesül. Ez várhatóan erősíteni fogja a magyar nyelv és a magyar kultúra európai ismertségét, presztízsét és beágyazottságát, s egyszersmind a magyar nyelv és a magyar kultúra megmaradásának, jövőjének biztonságát is. Nem kétséges, hogy a hivatalos nyelvi státusz hozzájárul majd a magyar nyelv fejlődéséhez is, hiszen a közösségi jogszabályok és politikák terminológiájának kell legyen magyar változata. A hivatalos nyelvi státusz elnyerése a magyar nyelv presztízsét valószínűleg nem csak külföldön, hanem Magyarországon is emelni fogja. Megállítja talán annak az érzésnek a terjedését, hogy a magyar nyelvvel már nem nagyon lehet boldogulni a globalizálódó világban; ténylegesen is növelheti a magyar nyelv presztízsét, hiszen a magyar még nem volt hivatalos nyelv olyan fontos szervezetben, mint amilyen az Európai Unió; erősítheti a nyelvet azért is, mert a teljes jogú tagság, s vele a hivatalos nyelvi státusz elnyerése közel esik a magyar millennium évéhez.

A jelenlegi és a leendő EU tagállamok közül - az ismert okoknál fogva - talán Magyarországot érinti a leginkább a kisebbségi kérdés. Nos, az Unió keleti bővítése, s ami ezzel szinte óhatatlanul együttjár: a hivatalos nyelvek számának növekedése természetesen nem hagyja érintetlenül Magyarország és a térség kisebbségi viszonyait sem. A kisebbségi nyelvi hatások az Európai Unió nyelvi jogából és a kevéssé használt nyelvek támogatási rendjéből következnek és viszonylag jól prognosztizálhatók. Ahogy én látom, bizonyosan hozzájárulnak majd a térség nem elhanyagolható kisebbségi problémáinak, illetve kisebbségi nyelvi problémáinak megoldásához.

Mint láttuk, a jog igen komoly hatást gyakorol a nyelvek helyzetére, használatára és presztízsére. Éppen ezért a világ nyelvi sokszínűségének eltűnése vagy fennmaradása nem kis részben attól függ, milyen ma és milyen lesz holnap a nemzeti és a nemzetközi nyelvi jog. Ezzel kapcsolatban a legnagyobb probléma, ahogy én látom, a következő: minthogy a modern államnak és a nemzetközi közösségnek van nyelvi joga, e nyelvi jog mögött azonban nincsenek kiforrott elméletek és letisztult jogalkotási eszmények, a szóban forgó joganyag egyenetlen, változékony és szokatlan mértékben függ napi politikai megfontolásoktól, aktuális politikai erőviszonyoktól.

Az elmélet előtt ezért nézetem szerint három nagy feladat áll: 1. A nyelvre vonatkozó jelenlegi és múltbéli, nemzeti és nemzetközi jogi normák összegyűjtése és elemzése. 2. A nyelvre vonatkozó nemzeti és nemzetközi jogi normák összevetése korunk politikai és jogi eszményeivel (jogegyenlőség, szabadság, korlátozott kormányzat, stb.). 3. A helyes nyelvi jog vezéreszméinek kimunkálása. Az első két, jobbára analitikus jellegű feladat elvégzése mintegy előtanulmányként szolgál a harmadik, a normatív, az etikai jellegű vizsgálódáshoz. Ez utóbbinak kell választ adnia arra a kérdésre, hogy vajon kívánatos és jó-e a világ nyelvi sokfélesége, avagy kívánatosabb és jobb lenne ennek megszűnése, a visszatérés az egykori ősállapot föltételezett egynyelvűségéhez.

Ami egyelőre örvendetesnek minősíthető, az a nyelvi jogra vonatkozó kutatások föllendülése. Ez az élénkülés mindazonáltal nem látszik elegendőnek ahhoz, hogy a közeljövőben megszülessenek és széles körben elterjedjenek a nyelvi jogalkotás vezérlő eszményei. Bár a nyelvpusztulás jelenlegi üteme talán nem gyorsabb az elméleti haladásnál, mire a helyes és igazságos nyelvi jog vezérlő eszméi letisztulnak és képesek lesznek érdemben befolyásolni a pozitív nyelvi jogot, alakítani a nemzetközi és nemzeti jog nyelvi normáit, már valószínűleg késő lesz - már amennyiben a kialakuló zsinórmértékek a nyelvi sokféleség fenntartását követelnék.

Tizennyolc évet vett igénybe, míg az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának tartalmát kötelező egyezményekbe foglalták, s további tíz év kellett az egyezmények hatályba lépéséhez. A kisebbségi dokumentumok még ennél is sokkal nehezebben, vontatottabban születnek meg a második világháború után. Figyelemmel a nemzetközi szervezetek e munkaritmusára, úgy tűnik, az emberiség a nyelvi kérdésben máris időzavarban van, ráadásul még nem is igen tud róla.

Ahhoz, hogy megszűnjék ez az időzavar, a nyelvi kérdés ideiglenes, átmeneti szabályozására lenne szükség. Ennek célja nem lehetne más, csak a választás lehetőségének fenntartása: az, hogy időt adjon a helyes és az igazságos nyelvi jog zsinórmértékeinek kialakulásához és letisztulásához, hogy biztosítsa az emberiségnek a megfontolt ítéletalkotást és döntést saját nyelvi örökségéről és nyelvi jövőjéről. A célhoz rendelt eszköz szintén magától kínálkozik: nyelvvédelem, a nyelvi sokféleség megőrzése, amennyire ez ésszerűen lehetséges.

A nyelvi jogalkotás igénye - mint láttuk - nem csak nemzeti, hanem nemzetközi szinten is megjelenik: egyfelől igény mutatkozik arra, hogy a nemzetközi jog adjon iránymutatást a nemzeti jogalkotásnak, hogy fogalmazza meg a nemzeti szintű jogalkotás korlátait és vezérlő eszméit, másfelől valamiképp szabályozni kell a nemzetközi szervezetek nyelvhasználatát. Az alábbiakban ez utóbbi igényről és a nyomában keletkező normákról lesz szó. A nemzetközi szervezetek nyelvhasználatát hivatalos nyelv vagy nyelvek, valamint munkanyelv vagy munkanyelvek meghatározásával szokták szabályozni. Az ENSZ-nek például jelenleg hat hivatalos nyelve van, az angol, a francia, az orosz, a kínai, a spanyol és az arab, az Európa Tanácsnak pedig kettő, az angol és a francia. Ez a fajta nemzetközi jogalkotás, ahogy arra egy amerikai politológus rámutatott, sokkal kevésbé függ valamely elvektől, mint a szavazati erőviszonyoktól.24

Az első európai integrációs szervezetet, az Európai Szén- és Acélközösséget létrehozó szerződés egyetlen nyelven íródott, éspedig franciául. Az alapító államok ekkoriban úgy gondolták, a közösségben egyedül a francia nyelvet fogják hivatalos és egyben munkanyelvként használni. Logikus elgondolásnak tűnt ez, hiszen a francia volt a Hágai Konferencia egyetlen hivatalos nyelve, hiszen hivatalos nyelv volt a francia - az angol mellett - a Nemzetek Szövetségében, s hivatalos nyelv lett a francia az ENSZ-ben is. Történt azonban valami, s ez teljesen új irányt szabott az események folyásának: a flamandok tiltakoztak, mondván, ha a francia lenne az Európai Szén- és Acélközösség (a továbbiakban: ESZAK) hivatalos nyelve és munkanyelve, ez felborítaná a nyelvi egyensúlyt Belgiumban.25 A kifogás tehát arra a föltevésre épült, hogy az ESZAK nyelvi joga hatással lesz az egyik tagállam, Belgium tényleges nyelvhasználatára, s előidézheti Belgiumban a francia nyelv térnyerését a flamand, illetve a holland nyelv rovására. Voltaképpen ezzel a flamand ellenállással kezdődött el az Európai Unió (a továbbiakban: EU) egyedülálló nyelvi jogának kialakulása.

A francia nyelvről persze a flamand tiltakozás után sem akart lemondani az alapítók többsége, s különösképpen nem akart erről lemondani Franciaország. Kitartottak azonban a flamandok is, s a belga nyelvi egyensúly veszélyeztetése miatt nem voltak hajlandók elfogadni a franciát az ESZAK egyetlen hivatalos nyelvének. Kézenfekvő lett volna ebben a helyzetben, ha a francia mellett hivatalos nyelvvé teszik a hollandot is, hiszen ez a megoldás már aligha jelentett volna veszélyt a nyelvi egyensúlyra Belgiumban. Mégiscsak furcsa lett volna azonban, ha az ESZAK-nak két hivatalos nyelve van, a francia és a holland, miközben a legnépesebb tagállam Németország, melynek hivatalos nyelve, a német továbbra sem élvezi a hivatalos nyelv státuszát, s nem élvezi ezt a státuszt az olasz sem, jóllehet Olaszország lakossága is messze meghaladja a holland-flamand nyelvközösség lélekszámát. Így tehát nem látszott más kiút, mint az, hogy az ESZAK hivatalos nyelvévé teszik valamennyi tagállam hivatalos nyelvét (illetve a többnyelvű tagállamok valamely hivatalos nyelvét). Az ESZAK nyelvhasználatáról 1952-ben elfogadott jegyzőkönyv szerint így is történt. Az ESZAK-nak nem egy, hanem négy hivatalos nyelve lett: a francia, a holland, a német és az olasz.

Az EGK Tanácsa az EURATOM-ra is kiterjedő hatállyal 1958-ban alkotta meg azt a rendeletet, amely átfogóan szabályozza a közösségek nyelvhasználatát. Ez a rendelet tartalmazza mind a mai napig az Unió nyelvi jogának fő szabályait. Eszerint "a közösség intézményeinek hivatalos nyelvei és munkanyelvei a francia, a holland, a német és az olasz" (1. cikk). "Azok a dokumentumok, amelyeket a tagállamok vagy a tagállamok joghatósága alá tartozó személyek küldenek a közösség intézményeinek, a közösség bármely hivatalos nyelvén megfogalmazhatók. A választ ugyanazon a nyelven kell elkészíteni" (2. cikk). "Azokat a dokumentumokat, amelyeket a közösség intézményei küldenek valamely tagállamnak vagy a joghatósága alá tartozó személynek, az illető állam nyelvén kell elkészíteni" (3. cikk). "A rendeleteket és az általánosan alkalmazandó más dokumentumokat a négy hivatalos nyelven kell megfogalmazni" (4. cikk). "A közösség hivatalos lapját a négy hivatalos nyelven kell megjelentetni" (5. cikk). "A közösség intézményei eljárási szabályzataikban kiköthetik, hogy speciális esetekben mely nyelveket kell használni (6. cikk). "A Bíróság nyelvhasználatának szabályait a Bíróság szabályzatában kell meghatározni" (7. cikk). "Ha egy tagállamnak több hivatalos nyelve van, a nyelvhasználati szabályoknak - a tagállam kérésére - a tagállam jogának általános szabályaihoz kell igazodniuk" (8. cikk)26.

A fentiek értelmében a képviselők saját nyelvüket használhatják a Parlamentben, s a Tanácsban is szigorú szabály a soknyelvűség: valamennyi dokumentumot le kell fordítani valamennyi hivatalos nyelvre. A Bizottságban az angol és a francia a leggyakrabban használt munkanyelv. A Bíróságnak hivatalos nyelve valamennyi hivatalos nyelv és az ír is. A közösség hivatalos lapja minden hivatalos nyelven megjelenik.

Ez a nyelvi jog a jelek szerint bevált, működőképesnek bizonyult. Szilárdságát ugyanakkor a közösség bővítései mindig próbára tették. Az első bővítési körben három ország, az Egyesült Királyság, Írország és Dánia csatlakozott a közösségekhez, s ekkoriban még olyan aggodalmak is megfogalmazódtak, hogy vajon hivatalos nyelv lesz-e az angol a közösségekben. Az lett, mint ahogy az lett a dán is, csak az ír nem kapta meg teljes körűen ezt a státuszt (ez is csak azért nem, mert az írek nem ragaszkodtak hozzá). A későbbiekben Spanyolország és Portugália csatlakozásakor hivatalos nyelv lett a spanyol és a portugál, Görögország felvételekor a görög, Svédország, Finnország és Ausztria csatlakozásakor a svéd és a finn. Még az osztrákok is kiharcolták, hogy a közösségi dokumentumok német nyelvű változatában használni kelljen bizonyos ausztricizmusokat, összesen huszonhárom szót.

A soknyelvűség ellen a bővítések idején rendszeresen megfogalmazódó ellenérvek lényege, hogy a sok hivatalos nyelv és a sok munkanyelv fenntartása drága - az EU adminisztratív kiadásainak csaknem a felét emészti fel a fordítás és a tolmácsolás, az óriási fordító és tolmács apparátus foglalkoztatása -, s hogy az intézmények soknyelvűsége nehézkessé teszi, lassítja a döntéshozatalt. Ezeknél az érveknél azonban mindeddig erősebbnek bizonyultak azok az érdekek és érvek, amelyek a soknyelvűség mellett szólnak. Mi több, az EU nyelvi joga, mely eleinte kizárólag az érdekek, a szavazati- és erőviszonyok és a különféle érzékenységek egyensúlyára, végső soron tehát politikai alkukra épült, az idő előrehaladtával egyre erősebb elvi, elméleti alapokat is kapott: az idő előrehaladtával az EU egyre markánsabban nyilvánította ki, hogy Európa kulturális és nyelvi sokféleségének megőrzését elvi jelentőségű célnak tekinti. Mindezek mellett magából az EU nyelvi jogából is kiszűrhetők bizonyos elvek. Kiszűrhető nevezetesen a nyelvi egyenlőség27 és a nyelvszabadság.

Mind a nyelvi egyenlőség, mind pedig a nyelvszabadság korlátozott. A nyelvi egyenlőség a tagállamokra vonatkozik, amennyiben valamennyi tagállamnak legalább egy hivatalos nyelve hivatalos nyelve az EU-nak is. A nyelvszabadság a kommunikáció nyelvének megválasztására vonatkozik, de nem minden kommunikációra érvényes és a nyelvek választéka az EU hivatalos nyelveire korlátozódik. E jog alanyai természetes személyek, jogi személyek és államok egyaránt lehetnek.

Az EU tagállamaiban természetesen vannak olyan beszélt nyelvek, amelyek nem hivatalos nyelvei az EU-nak. Ezek egy része hivatalos nyelv valamely tagállamban, ilyen a kelta eredetű ír nyelv Írországban és a Letzeburgisch Luxembourgban. A legtöbb ilyen nyelv azonban regionális vagy kisebbségi nyelv. 1994-ben, amikor az EU-nak még csak tizenkét tagállama volt, a regionális vagy kisebbségi nyelvek száma több mint negyven volt, s e nyelveket több mint negyvenmillió EU polgár használta.28

Azok a nyelvi közösségek, amelyeknek nyelve hivatalos nyelv az EU-ban, saját nyelvüket az EU hivatalos nyelveként használhatják. Az a több mint negyven nyelvközösség, melynek nyelve nem hivatalos nyelv az EU-ban, nem élvezi ezt a lehetőséget. Ez természetesen azt jelenti, hogy a hivatalos nyelv intézménye EU szinten is implicit nyelvi jogok elismeréséhez, s következésképpen nyelvi jogegyenlotlenséghez és nyelvi diszkriminációhoz vezet.

Voltaképpen ezt a jogegyenlőtlenséget és ezt a diszkriminációt ellensúlyozza valamelyest az, hogy az EU támogatja a kevéssé használt nyelvek megőrzését. A Parlament különösen aktív e téren: számos javaslatot és határozatot fogadott el 1979-től kezdve. E kezdeményezések általában nem váltották be teljesen a hozzájuk fűzött reményeket. Mindazonáltal az EU - bár elsősorban gazdasági célokat szolgál - immár csaknem két évtizede támogatja a kevéssé használt nyelvek megőrzését. 1982-ben a támogatás összege százezer ECU volt, ez az összeg később fokozatosan emelkedett és elérte a négymillió ECU-t, illetve Eurót.29

Évek óta napirenden van az EU mindeddig legnagyobb bővítésének ügye, melynek keretében összesen tizenhárom állam, köztük Magyarország kíván az EU teljes jogú tagjává válni. A jelöltek közül Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Szlovénia, Románia, Bulgária és Törökország hivatalos nyelve jelenleg nem hivatalos nyelv az EU-ban. Málta egyik hivatalos nyelve, az angol, s a megosztott Ciprus egyik hivatalos nyelve, a görög hivatalos nyelv az EU-ban.

Nincs okunk kételkedni abban, hogy valamennyi tagjelölt állam szeretné elérni, hogy hivatalos nyelve hivatalos nyelvvé váljon az EU-ban is. Ez annyit jelent, hogy az EU jelenlegi tizenegy hivatalos nyelve mellett legkevesebb tizenegy új nyelv pályázik arra, hogy az EU hivatalos nyelve legyen. Azaz: valamennyi tagjelölt felvétele és nyelvének az EU hivatalos nyelvévé nyilvánítása esetén az EU hivatalos nyelveinek száma minimum megduplázódna. Ez a szám pedig valószínűleg akkor sem csökkenne, ha figyelmen kívül hagynánk Törökország tagsági ambícióit. A török nyelvvel ugyanis Törökország nélkül is igen komolyan számolnia kell az EU-nak, éspedig Ciprus miatt. Ha az EU azon az alapon, hogy a szigetország egyik hivatalos nyelve, a görög már hivatalos nyelv az EU-ban, a törököt nem teszi az EU hivatalos nyelvévé Ciprus felvételekor, az beláthatatlan hatással lehet Ciprus nyelvi és politikai helyzetére. Ciprus helyzete egyébként valamelyest hasonlít az egykori belga helyzethez: ahogy annakidején Belgiummal kapcsolatban, úgy most Ciprussal kapcsolatban merül fel a kérdés, vajon milyen hatással lesz az integrációs szervezet nyelvi joga az ország nyelvhasználatára, nyelvi erőviszonyaira.

Mi lesz, mi lehet a megoldás? Az EU egyelőre hallgat a nyelvi ügyről, de bizonyosra vehető, hogy a probléma valamiképpen tárgya lesz az intézményi reformokról már folyó kormányközi konferenciának. Már csak azért is, mert a téma a csatlakozási tárgyalásokon megkerülhetetlen. Ami a fő kérdést illeti, abban elvileg három megoldás képzelhető el:

1. Valamennyi új tagállam hivatalos nyelve, talán a máltai nyelv kivételével, hivatalos nyelv (és munkanyelv) lesz az EU-ban, s ezzel a hivatalos nyelvek száma huszonkettőre emelkedik.

2. Az új tagállamok hivatalos nyelvei az EU-ban csak korlátozott mértékben nyerik el a hivatalos nyelv és/vagy a munkanyelv státuszát - elnyerik például a hivatalos nyelv státuszát, de nem lesznek munkanyelvek -, az EU jelenlegi hivatalos nyelveinek és munkanyelveinek státusza ugyanakkor változatlan marad.

3. A jelenlegi és az új tagállamok hivatalos nyelveit egyaránt érintő, egységes és mélyreható nyelvi reformok bevezetésére kerül sor.

A magam részéről úgy vélem, tisztán egyik változat megvalósulása sem valószínű. Az első azért nem, mert egyfelől drágának fogják tartani (ami persze korántsem biztos, ha kiszámoljuk az alternatívák költségeit is és összevetjük a kapott számokat), másfelől pedig figyelembe fogják venni, hogy ez a megoldás nehézkessé teszi az intézmények működését és bizonyosan lassítja a döntéshozatalt. A második változat elfogadása azért valószínűtlen, mert bárhonnan nézzük is, valamiképp diszkriminál, sérti a teljes jogú tagság fogalmát, a jogilag egyenlő státusz követelményét. Nem valószínű végül a harmadik változat megvalósulása sem, mert a már idézett 1/1958. sz. rendelet megváltoztatásához a Tanácsban konszenzus szükséges, és nehéz elképzelni, hogy a jelenlegi szabályozás mélyreható reformjának kérdésében ez a konszenzus - az intézményi reformok kimunkálására és elfogadására előirányzott viszonylag rövid idő alatt - kialakítható.

A tét mindenesetre igen nagy. A flamandok félelme, hogy egy nemzetközi szervezet nyelvi joga megbolygathatja egy tagállam nyelvhasználati egyensúlyát, úgy tűnik, nem volt alaptalan. Gondoljuk csak meg, hogy az integráció 1957-ben kiszélesedett, s ezzel látványos fejlődésnek indult a közösségi jog. Ez a sajátságos jog az idő előrehaladtával egyre szorosabb és mélyebb kapcsolatba került a tagállamok nemzeti jogával: a közösségi jog az élet egyre szélesebb dimenzióit fogja át, bizonyos értelemben elsőbbséget élvez a nemzeti joggal szemben, közvetlen hatálya van, végrehajtása alapvetően nemzeti keretek között valósul meg. Ha ez a közösségi jog egynyelvű lenne, akkor a nemzeti jogalkalmazó szervek, mindenek előtt a nemzeti bíróságok és a végrehajtó hatalom különböző szervei rákényszerülnének a közösségi hivatalos nyelv használatára is. Ami viszont azt jelentené, hogy az egyes tagországokban a nemzeti hivatalos nyelv vagy nyelvek mellett egyre nagyobb teret nyerne a közösségi hivatalos nyelv, s hogy e közösségi hivatalos nyelv - minden további jogalkotási aktus nélkül - gyakorlatilag hivatalos nyelvvé válna valamennyi tagállamban. Mindez természetesen kihatna a tagországok állampolgárainak nyelvhasználatára, a gazdasági, társadalmi, politikai szervezetek nyelvhasználatára, végső soron tehát igen erőteljes hatást gyakorolna az egyes országok nyelvhasználatának egészére. Kivételt ez alól csak az az egy vagy az a néhány tagállam képezne, amelynek egyetlen vagy egyik nemzeti hivatalos nyelve lenne a közösségi hivatalos nyelv.

A kérdést persze a másik oldalról is föl lehetne tenni. Ha a flamand tiltakozás nyomán mégsem alakult volna ki az Európai Közösségek egyedülálló nyelvi joga, vajon nem vált volna-e az egynyelvűség a közösségi jog fejlődésének komoly akadályává? Vajon nem érezték volna-e sérelmesnek az egynyelvűséget a flamandok mellett előbb vagy utóbb mások is, esetleg mindazok, akiknek anyanyelve hivatalos nyelv egy tagállamban, de nem hivatalos nyelv az európai közösségekben? Az egykori flamand tiltakozás azt sejteti, Európában aligha fogadtak volna el egy ilyen megoldást, lett légyen az egyetlen közösségi nyelv a francia, az angol, a német, vagy bármely más természetes nyelv, esetleg valamely mesterséges kisegítő nyelv.

A mondottak után úgy vélem, rövid távon valamilyen vegyes megoldás tűnik a legvalószínűbbnek. Egy olyan megoldás, amely nem zárja ki egy komolyabb nyelvi reform későbbi, esetleg több ütemben való kidolgozásának és bevezetésének a lehetőségét sem. Nézetem szerint a bővítés első időszakában marad a jelenlegi szabályozás, azaz valamennyi új tagállam hivatalos nyelve hivatalos nyelv és munkanyelv lesz az EU-ban - így természetesen a magyar is -, ugyanakkor az EU intézményei az eddigieknél föltehetően szélesebb körben élnek majd azzal a lehetőséggel, hogy speciális esetekben eltérjenek a fő szabály szerinti nyelvhasználattól (1/1958. rendelet, 6. cikk). Akár így lesz, akár nem, a részletekről a kulisszák mögött még komoly viták várhatók, s nem kizárt, hogy e vitákból valami eljut majd a szélesebb nyilvánossághoz is.

A kérdés természetesen magyar szempontból is kiemelkedő jelentőségű. Magyarország abban érdekelt, hogy a magyar éppúgy hivatalos nyelv és munkanyelv legyen az EU-ban, mint például a svéd, a görög vagy a dán. A jelek egyelőre azt mutatják, erre meg is van minden esély. Utalhatunk arra, hogy az Európai Bizottság Magyarországi Delegációja 1999-ben végrehajtott egy nyelvi váltást: a magyar társadalommal folytatott kommunikációjában a súlypontot az "EU nyelvekről" áttette a magyarra. Még fontosabb azonban, hogy az Igazságügyi Minisztérium koordinálásában gőzerővel folyik a közösségi jog fordítása, pontosabban a közösségi jog magyar nyelvű változatának elkészítése, s hogy ezt a munkát a Delegáció nem csupán figyelemmel kíséri, hanem kifejezetten ösztönzi és sürgeti. Ilyenformán a hivatalos nyelvi státusz egyik legfontosabb ismérve, hogy ti. a közösségi jognak legyen magyar nyelvű változata, máris létrejövőfélben van.

Annak jelentőségét, hogy a magyar hivatalos nyelv lesz az EU-ban, ma még nem lehet teljesen fölmérni. Az világos, hogy a hivatalos nyelvi státusz elnyerésével a magyar nyelv európai szinten is intézményesül. Ez várhatóan erősíteni fogja a magyar nyelv és a magyar kultúra európai ismertségét, presztízsét és beágyazottságát, s egyszersmind a magyar nyelv és a magyar kultúra megmaradásának, jövőjének biztonságát is. Nem kétséges, hogy a hivatalos nyelvi státusz hozzájárul majd a magyar nyelv modernizálásához és fejlődéséhez is, azon egyszerű oknál fogva, hogy a közösségi jogszabályok és politikák szakterminológiájának kell legyen magyar változata. A hivatalos nyelvi státusz elnyerése következtében a magyar nyelv presztízse valószínűleg nem csak külföldön, hanem Magyarországon is nőni fog. Először is, megállítja talán annak az érzésnek a terjedését, hogy a magyar nyelvvel már nem nagyon lehet boldogulni a globalizálódó világban; emellett ténylegesen is növelheti a magyar nyelv presztízsét, hiszen a magyar még nem volt hivatalos nyelv olyan fontos nemzetközi szervezetben, mint amilyen az Európai Unió; vitalizálhatja végül a nyelvet azért is, mert a teljes jogú tagság, s vele a hivatalos nyelvi státusz elnyerése az Európai Unióban közel esik a magyar millennium évéhez.

A jelenlegi és a leendő EU tagállamok közül - az ismert okoknál fogva - talán Magyarországot érinti a leginkább a kisebbségi kérdés. Nos, az EU keleti bővítése, s ami ezzel nagy valószínűséggel együttjár: a hivatalos nyelvek számának növekedése, valamint a magyar nyelv hivatalos nyelvvé válása, természetesen nem hagyja érintetlenül Magyarország és a térség kisebbségi viszonyait sem. Mi több, a térség kisebbségi viszonyaira már ma is hatással van az EU nyelvi joga. Ez a hatás egyelőre aszimmetrikus és abból fakad, hogy Ausztria már tagja (Németország pedig alapító tagja) az EU-nak, Magyarország viszont még nem nyerte el a teljes jogú tagságot. Minthogy ez a hatás ez idő szerint nem túl jelentős, forduljunk inkább a térség azon országai felé, amelyek Magyarországgal együtt a teljes jogú EU tagság várományosai. A nyelvi hatások a térség valamennyi tagjelölt államának taggá válása után várhatóan a következők lesznek:

• a magyar nyelv presztízse növekedni fog Romániában, Szlovákiában, Szlovéniában és más országokban is, elsősorban az ezen országokban élő magyarok között, de talán ezen a körön kívül is;
• a román, a szlovák és a szlovén nyelv presztízse növekedni fog Magyarországon, s talán nem csak az itt élő románok, szlovákok és szlovének (vendek) körében;
• a Romániában, Szlovákiában és Szlovéniában élő magyarok számára hozzáférhető lesz a közösségi jog magyarul, anyanyelven is;
• a Magyarországon élő románok, szlovákok és szlovének (vendek) számára hozzáférhető lesz a közösségi jog románul, szlovákul, szlovénül, anyanyelven is;
• a romániai, a szlovákiai és a szlovéniai magyarok, minthogy az EU tagállamok állampolgárai az EU bármely hivatalos nyelvén kommunikálhatnak az EU intézményeivel, magyarul, anyanyelvükön is megtehetik ezt;
• a magyarországi románok, szlovákok és szlovének (vendek), minthogy az EU tagállamok állampolgárai az EU bármely hivatalos nyelvén kommunikálhatnak az EU intézményeivel, románul, szlovákul vagy szlovénul, anyanyelvükön is megtehetik ezt;
• a romániai, a szlovákiai és a szlovéniai magyarok számára nyitva állnak majd azok az EU források, amelyek a kevéssé használt nyelvek támogatására szolgálnak;
• a magyarországi románok, szlovákok és vendek számára nyitva állnak majd azok az EU források, amelyek a kevéssé használt nyelvek támogatására szolgálnak;
• az említetteken túl a térség szóban forgó államainak EU tagsága föltehetőleg javítani fogja egyes, nyelvi szempontból fontos nemzetközi szerződések, dokumentumok végrehajtásának a feltételeit is (pl. Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya; Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartája; A Nemzeti Kisebbségek Védelmének Keretegyezménye; az ún. Hágai és az ún. Oslói Ajánlások; egyes kétoldalú szerződések, például a magyar-román és a magyar-szlovák alapszerződés).

A mondottakból kitűnik, hogy a térség államainak teljes jogú EU tagsága bizonyosan kedvező hatást gyakorol majd ezen országok hivatalos, illetve többségi nyelvére és többségi kultúrájára, amennyiben intézményesíti, s ezzel megerősíti e nyelvek és kultúrák európai beágyazottságát. Még kedvezőbbnek ítélhetjük azonban a szóban forgó országok majdani EU tagságát, ha figyelembe vesszük, hogy e tagság - az EU nyelvi jogának jobbára indirekt következményeként - hozzájárulhat a térség nem elhanyagolható kisebbségi problémáinak, illetve kisebbségi nyelvi problémáinak enyhítéséhez és megoldásához is.

Egészében véve úgy vélem, az angol és néhány további nagy nyelv hosszabb távon tovább intézményesül majd az Európai Unióban, anélkül azonban, hogy a nyelvi sokféleség eltűnne Európából. Úgy vélem, a kis nyelvek is túl fogják élni a XXI. századot Európában. Biztosra veszem, hogy segíteni fogja őket ebben a technika, a fordítógépek fejlődése. Remélhetőleg a nyelvi jogalkotás eszményei már jóval korábban kiforrják magukat. Az EU nyelvi joga, ahogy én látom, már ennek a helyes nyelvi jognak valamilyen előképe. Úgy tűnik, hogy a nyelvi kérdés modern jogának érlelésében, csiszolásában Európa, akarva-akaratlanul, visszavette a kezdeményezést a fejlett világ más térségeitől.

Mint láttuk, a jog, a nemzeti és a nemzetközi jog, igen jelentős hatást gyakorol a nyelvek helyzetére, nagymértékben meghatározza az egyes nyelvek használatát és presztízsét. Éppen ezért a világ nyelvi sokszínűségének eltűnése vagy fennmaradása nem kis részben attól függ, milyen ma és milyen lesz holnap az egyes államok nyelvi joga, s hogy milyen, illetve milyen lesz a nemzetközi nyelvi jog. Ezzel kapcsolatban a legnagyobb probléma, ahogy én látom, a következő: minthogy a modern államnak és a nemzetközi közösségnek van nyelvi joga, e nyelvi jog mögött azonban nincsenek kiforrott elméletek, nincsenek letisztult jogalkotási korlátok és eszmények, a szóban forgó joganyag egyenetlen, változékony és szokatlan mértékben függ napi politikai megfontolásoktól, aktuális politikai erőviszonyoktól.

Az elmélet előtt ezért nézetem szerint három nagy feladat áll. Az első a nyelvre vonatkozó jelenlegi és múltbéli, nemzeti és nemzetközi jogi normák minél teljesebb körű összegyűjtése, alapos elemzése és összehasonlító vizsgálata; a második a nyelvre vonatkozó nemzeti és nemzetközi jogi normák összevetése korunk politikai és jogi eszményeivel, így a jogegyenlőség, a szabadság, a korlátozott kormányzat stb. eszméivel; a harmadik a helyes nyelvi jog zsinórmértékeinek kimunkálása. Az első két, jobbára analitikus jellegű feladat elvégzése mintegy előtanulmányként szolgál a harmadik, a nehezebb, a normatív jellegű feladat megoldásához. A normatív, az értékválasztó, az etikai munkának kell végső soron válaszolnia arra a kérdésre is, hogy vajon kívánatos, helyes és jó-e a világ nyelvi sokfélesége, avagy kívánatosabb, helyesebb és jobb lenne e nyelvi sokféleség megszűnése, bizonyos értelemben a visszatérés a valamikori ősállapot föltételezett egynyelvűségéhez.

Ami egyelőre örvendetesnek minősíthető, az a nyelvi jogra vonatkozó kutatások föllendülése. Ez az élénkülés mindazonáltal nem látszik elegendőnek ahhoz, hogy a közeljövőben megszülessenek és széles körben elterjedjenek a helyes nyelvi jog értékmérői, a nyelvi jogalkotás korlátozó és vezérlő eszményei. Bár a nyelvpusztulás jelenlegi üteme talán nem gyorsabb az elméleti haladásnál, mire a helyes, az igazságos nyelvi jog vezérlő eszméi kiforrják magukat és valóban képesek lesznek érdemben, hatékonyan befolyásolni a pozitív nyelvi jogot, alakítani a nemzetközi és nemzeti jog nyelvi normáit, már valószínűleg késő lesz - már amennyiben a kialakuló zsinórmértékek a nyelvi sokféleség fenntartását követelnék.

Emlékeztetőül: az Európa Tanács két év alatt nemzetközi szerződésbe foglalta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának tartalmát - pontosabban annak egy részét -, s további három év kellett csupán ahhoz, hogy az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságjogok Európai Egyezménye hatályba lépjen; az ENSZ-nek viszont tizennyolc év alatt sikerült csak az Egyetemes Nyilatkozat tartalmát - igaz, sokkal teljesebben, mint ahogy azt korábban az Európa Tanács tette - kötelező egyezményekbe öntenie, s további tíz év kellett a két nagy Egyezségokmány hatályba lépéséhez. A kisebbségi kérdésben még ennél is sokkal nehezebben, sokkal vontatottabban születnek meg a nemzetközi dokumentumok a második világháború után. Figyelemmel a nemzetközi szervezetek e munkaritmusára, úgy tűnik, az emberiség a nyelvi kérdésben máris időzavarban van, ráadásul úgy, hogy még nem is igen tud róla.

Ahhoz, hogy megszűnjék ez az időzavar, ideiglenes, átmeneti szabályozásra lenne szükség. Ennek célja nem lehetne más, csak a választás lehetőségének fenntartása: az, hogy időt adjon a helyes, az igazságos nyelvi jog zsinórmértékeinek kialakulásához és beágyazódásához, hogy biztosítsa az emberiségnek a megfontolt, a kiérlelt értékválasztást és ítéletalkotást saját nyelvi örökségéről és nyelvi jövőjéről. A célhoz rendelt eszköz úgyszintén magától kínálkozik: nyelvvédelem, a nyelvi sokféleség jelenlegi állapotának konzerválása, megőrzése, amennyire ez ésszerűen lehetséges.

* Ez a tanulmány a szerző már megjelent nyelvjogi írásainak gondolatait foglalja össze, illetve fejleszti tovább. Vö. különösen: Andrássy György: Nyelvi jogok. Studia Europaea, Pécs, 1998. 1-217. o. ; Nyelvek az ezredfordulón. JURA, PTE Állam- és Jogtudományi Kar, Pécs, 6. évf. 2000. 1-2. sz. 7-17. o.